Kevés jövedelmezőbb „gimmick” létezik manapság a hollywoodi filmiparban, mint a nyolcvanas-kilencvenes évek iránt érzett retró-nosztalgia érzés. Ez némiképp érthető is, hiszen az akkori gyerekek azóta fizetőképes felnőttek lettek – vagy éppen ők lettek a döntésképes alkotók egy-egy film vagy sorozat mögött. Mondhatni generációváltás történt, ezt pedig talán semmi nem példázza jobban, mint a legújabb Szellemirtók-film.
A fentieket tekintve egyáltalán nem csoda, hogy szinte az összes kisebb-nagyobb sikert elért franchise megpróbálkozott egy update-elt vagy csak simán rebootolt blockbusterrel az utóbbi években (a teljesség igénye nélkül: Tini Nindzsa Teknőcök, Batman, Space Jam, Jurassic Park, Dumb és Dumber, Terminátor és még bőséggel sorolhatnánk, de pl. hamarosan a Sikoly is újabb részt kap), úgyhogy lassan ott tartunk, hogy egy moziműsort elnézve meg kell kérdeznünk magunktól (a szintén rebootolt Jumanjit idézve): melyik évtizedekben is járunk?
Még akkor is érvényes lehet a kérdés, ha nem valamelyik korábbi termék (jobb esetben alkotás) folytatását nézzük, hanem valami „eredeti” ötletet, lásd pl. a Stranger Thingset, ami ugyan nem folytat semmilyen konkrét nyolcvanas-kilencvenes történetet, annál inkább az egész évtizedet meséli újra annak zenéivel, tárgyaival, szereplőtípusaival együtt, de még ritmusával és fordulataival is. Nem is beszélve azokról a sztorikról, amik már ezt a nosztalgia-dömpinget tematizálják (bár messze nem kritizálják eléggé), gondoljunk csak a Ready Player One-ra, ami kifejezetten az ezt a popkult-korszakot piedesztálra emelő generációról és rajongása tárgyairól szól.
Az 1984-es Szellemirtók régi motoros ezen a téren: született már neki „második bőr”-szagú folytatása 5 évvel az eredeti után (Szellemirtók 2, 1989), de több évig futó rajzfilmsorozat (The Real Ghostbusters) is bővítette a világot, aztán csaknem harminc évvel később, 2016-ban egy teljes rebootnak is áldozatául esett. A roppantul eredeti, egyáltalán nem behúzósan elnevezett Szellemirtók (2016) viszont sokkal megosztóbbra sikeredett, mint azt bárki várta volna, vagy mint amennyire egy könnyed, ártalmatlan popcornfilm újracsinálása indokolta volna, ami egyrészt annak volt köszönhető, hogy a négy főszereplő ezúttal nő volt – legalábbis ezt állítják a film védelmezői, miközben a probléma sokkal inkább a rendezés és az alapanyag teljes félreértése volt. A maró, és gyakran alpári, improvizatív humoráról ismert Paul Feig (pl. Koszorúslányok) ugyanis egy szimpla vígjátékot rendezett az akkoriban éppen sikeres női komikákkal (Kristen Wiig, Kate McKinnon, Melissa McCarthy, Leslie Jones) a főszerepben, ami sajnos minden volt, csak nem vicces. A félreértés pedig nyilvánvaló: az eredeti Szellemirtók sosem volt egy vegytiszta vígjáték, hanem sokkal inkább egy kifejezetten érdekes műfaji keverék, mondhatni egy indokolatlan siker, amit talán úgy lehetne a leginkább jellemzni, hogy egy ijesztő horror egy irtó vicces Bill Murray-vel a főszerepben. A sikerét is leginkább ennek a kettőségnek köszönheti: a főszereplők hihetően emberiek (ami nem véletlen, a forgatókönyvek megírásában közreműködő, és a film egyik főszerepét alakító Dan Aykroyd köztudottan valódi szellemhívő), még ha szórakoztatóan szarkasztikusak is, itt a szellemjárás egy komoly veszély, amire a Szellemirtók (kvázi)tudományos válasszal reagálnak.
Harold Ramis halála után nem volt valószínű, hogy valaha is elkészülhet egy harmadik rész, a 2016-os reboot pedig egy méretes fiaskónak bizonyult, talán ennek is köszönhető, hogy a filmet gyártó Sony ezúttal érezhetően sokkal kevésbé szólt bele a készítésbe, a rendezés és írás feladatát pedig az eredetit levezénylő Ivan Rietman fia, Jason kapta meg, aki így lehetőséget kapott arra, hogy a kissé megtépázott atyai örökséget helyrepofozza. Az ifjabb Reitman persze nemcsak egy direktor-utód, a maga jogán is kiváló író-rendező, aki többek között a Köszönjük, hogy rágyújtottal, a Egek urával és az Oscar-díjas Junóval is bizonyította, hogy képes olyan filmeket készíteni, amik nem kifejezetten komédiák, de nagyon is humorosak. A Szellemirtók: Az örökség rendezője pedig nem is teketóriázik apai örökségével: az összes sikertelen vadhajtást és folytatást meg-nem-történtté teszi. Az ifjú Reitman filmje közvetlen folytatása tehát az 1984-es eredetinek, és sem a 2016-os verzió, de némiképp meglepő módon még az eredeti gárda alkotta '89-es szellemirtás eseményeit sem különösebben említi.
A proton-hátizsák feltalálásáért is felelős Egon Spengler (a néhai Harold Ramis) még azután is szellemekkel harcol, hogy az eredeti négyes többi tagja (Bill Murray, Dan Aykroyd és Ernie Hudson) már régen saját projektjeikkel mulatja az időt, ezt a harcot pedig a családi élete szenvedi meg: lányát, Callie-t (Carrie Coon) alig látta élete során, unokáival, Trevorral (a Stranger Things-alumni Finn Wolfhard) és Phoebe-vel (Mckenna Grace) pedig még nem is találkozott. Ám a lányt és annak két gyerekét kirakják a lakásukból, miután nem tudják fizetni a lakbért, ezért kénytelenek az időközben elhunyt Egon titokzatos és magányosan álló házába költözni. A házban és a településen aztán hamarosan furcsa dolgok kezdenek el történni, Phoebe és Trevor barátjukkal, Podcasttel (Logan Kim) és tanárukkal, Mr. Grooberson-nal (Paul Rudd) kiegészülve kénytelenek Egon Spengler nyomdokaiba lépni a szellemirtás rögös útján.
Reitman nemcsak témájában nyúl vissza a nyolcvanas évekhez, az egész Szellemirtók: Az örökség egész filmnyelvében és karakterépítésében egy akkori filmnek érződik mai vizuális effektekkel – viszont még ezek is leginkább az eredeti hangulatot igyekeznek felidézni. Ha nem bukkanna fel mobiltelefon, illetve az internet egy pár kép erejéig a történetben, azt is hihetnénk, hogy akkoriban játszódik a történet, még a kínosan kortárs nevű Podcast is egy-az-egyben olyan típusú „comic relief” karakter, aki bármelyik nyolcvanas-kilencvenes évekbeli kalandfilmben megállná a helyét, csak éppen ott egy ormótlan videókamerával, nem pedig egy modern hangfelvevővel mászkálna. És pont ebben rejlik Reitman „titka”: jól felépített karakterek, nosztalgikusan ismerős helyszín és közeg, komolyan vehető fenyegetés, ami azért mégis inkább izgalmakat, mint rettegést ígér, megfejelve néhány komikusi képességű színésszel – magyarán tökéletesen követi az eredeti Szellemirtók receptjét.
Ugyanakkor a legnagyobb hibája is ebben rejlik: azt érezni rajta, hogy szinte szentírásként kezeli az eredeti alkotást. Mivel ott szerepeltek bizonyos eszközök, ezért most is szükség van rájuk (és itt nemcsak a Szellemirtók „fénykardjára”, a proton-hátizsákra gondolok, de például a meghatározatlan funkciójú szemüvegre, ami ezúttal teljességgel indokolatlan, leszámítva a nosztalgiafaktort), és mivel ott is van két, emberré alakuló kutya, ezért itt is lenniük kell. Az ilyen megoldások pedig csak elvesznek az amúgy önmagában is szórakoztató film erejéből, ami egy eredetibb történettel és főgonosszal talán még üdítőbb lehetne, mint így. Az pedig kissé szomorú, hogy bár minden színész teljesen jól eljátssza a neki kiosztott szerepet, a legviccesebb még mindig Peter Venkman (Murray) néhány beszólása – most is ő képes leginkább szórakoztatóvá tenni az érdektelenséget.
Ha ha más erénye nem is volt a 2016-os Szellemirtóknak, akkor legalább annyi: megmutatta, hogy mennyivel is rosszabbul is lehetett rebootolni az eredetit. Még mindig elkeserítő, hogy mennyire nem születnek ténylegesen eredeti, nem franchise-okba sorolható alkotások a mai (vagy mindenkori) Hollywoodban, és ezért mennyire kénytelen az álomgyár önmagát koppintani. Viszont ha már úgyis megkapjuk ezeket a re-csodákat, akkor kapjuk valahogy úgy, ahogy azt Reitman csinálta: megértve, hogy mitől volt jó az eredeti, hogy miért nézik még ma is annyian, hogy megérje folytatni. A személyes érintettség pedig egészen biztosan jót tett a filmnek, ami egyúttal egy nem hivatalos harmadik résznek is beillik, és végre érdemben lezárja Egon Spengler és a többiek történetét, egyúttal pedig egy kifejezetten megható és találó búcsú a 2014-ben elhunyt Ramistől is.
Kérdés, hogy ez csak egy lezárás, vagy egy új kezdet – hiszen ha a stúdiókon múlik, biztosan lesz még ektoplazma lehúzva ezekről a szellemekről, pedig Reitman filmje lezárásnak, az atyai örökséggel való végső elszámolásnak érződik inkább, mint újraindításnak. Most hogy a szellemek végre megnyugodhatnak, talán nem is kéne többet bolygatni őket, lassan talán ideje lesz elengedni a gyerekkorunkat. Csak az a fránya betétdal menne ki a fejünkből 36 év után!
