A Pókember: Nincs hazaút nosztalgiafaktora olyan erős érzelmi hatást tud kiváltani, hogy a Marvel-gépezet minden illúzióromboló fogása fölött szemet hunyunk.
A kasszarobbantó Marvel-mozikat általában kevés kritika éri, ám ezek nagyrészt egyazon problémára mutatnak rá, mégpedig a stúdió megszokott recept alapján történő, futószalagszerű gyártási sémáira. Humor, akció és (egy csipetnyi) melodráma mérnöki pontosságú, nyugtalanítóan mesterkélt adagolására mutatnak rá a kevésbé elfogult nézők és újságírók. Mindez aligha tagadható: a Marvel filmes univerzuma valóban formai és tartalmi szempontból is klasszikus hollywoodi struktúrát követ, script-doktorok egész hada nyálazza át a forgatókönyveket, miközben a vizuális terveket 3D animátorok már jóval a forgatás előtt elkészítik.
A stúdió munkásságának progresszív jellege egészen más téren nyilvánul meg. A Disney-Marvel konglomerátum kreatívjai eddig zártnak hitt „világokat” igyekeznek összenyitni a legkülönbözőbb módokon. A kultúrakonvergencia eklatáns példája volt a különálló szuperhősöket összeeresztő Bosszúállók 2012-ben; a moziközönség egybehangzóan hüledezett, amikor leomlottak a „filmtér” falai és szabad volt az átjárás a különböző epizódokből ismert karakterek számára. Nehéz és értelmetlen lenne egy pontos dátumot kijelölni, de az talán kijelenthető, hogy azóta stúdiók és nézők egyaránt teljesen másként tekintenek a filmek világára. Filmek helyett folyamatosan bővülő univerzumok várnak bennünket a mozitermekben, a cselekményvilágok egyre nyitottabbá válnak a franchise-kultúrában.
A Marvel folyamatosan bővítette mozgóképes univerzumát (térben és időben egyaránt), és (egyik) végső fázisának zárlata épp e táguló, építkező mechanizmus kicsúcsosodásáról, a „mindenki mindenkivel összefog” narratíva kiteljesedéséről szólt. Mindezek mellett a filmes műfajok határzárait is folyton feloldották az alkotók, ezzel színesítve történeteiket. Efféle logika mentén igyekezett az 2021-es WandaVízió sorozat a televíziós kultúra, illetve a sitcom-formátum évtizedek alatt formálódó hagyományaival határelmosó játékot űzni, és az ugyanebben az évben megjelent Pókember: Nincs hazaút is hasonló babérokra tör.
Jon Watts Pókember-szériájának harmadik felvonásában a Dan Slott-féle Pókverzum (Spider-Verse) képregények és a 2018-as Pókember: Irány a Pókverzum! című animációs film szellemi örököseként a különböző Pókember-adaptációk összeeresztésére vállalkozik. Ezt a mágikus erővel bíró Dr. Strange (Benedict Cumberbacth) karaktere képes a történeten belül megvalósítani, amikor a világ szeme előtt leleplezett és a közvéleményt megosztó Pókember (Tom Holland) arra kéri, hogy törölje ki a teljes emberiség elméjéből a Peter Parker nevet. A varázslat balul sül el, az univerzumok közti válaszfalak leomlanak, különös szupergonoszok tűnnek fel a horizonton. Pókemberre és barátaira, MJ-re (Zendaya) és Nedre (Jacob Batalon) vár a feladat, hogy a kozmikus káoszt helyreállítsák – Peternek pedig nem kis árat kell fizetnie mindezért.
Bár az imént vázolt történet látszólag a Pókverzum élőszereplős változata, a Nincs hazaút lényegileg különbözik inspirációs forrásától. Míg az említett képregénysorozat és rajzfilm látványosan eltérő, teljesen más identitású pókfigurák találkozásáról szól, addig Watts egyazon karakter és univerzum korábbi filmes adaptációit implementálja alkotásába. A filmben feltűnik például a 2002-es Pókember trilógia Dr. Octopusa és a 2012-ben induló reboot Electrója. Fontos, hogy minden esetben az eredeti színészeket láthatjuk, így előbbit Alfred Molina, utóbbit pedig Jamie Foxx alakítja.
Mindez azért érdekes, mert explicitté teszi azt a (hosszasan vázolt) különbözó irányokba induló, franchise-építő, „univerzum-tágító” törekvést, ami a Marvelt mindig is meghatározta. Másképp fogalmazva: transzparenssé válik az a tisztán intézményi és gazdasági mechanizmus, ami a kultúrakonvergencia mozgatórugóját (is) jelenti. Valójában a kreatív termékelhelyezés legújabb módját láthatjuk némi önirónigával fűszerezve a vásznon, a termék pedig nem csupán a korábbi pók-franchise-okkal egyenlő; az ehhez fűződő nosztalgiát is értékesítik a producerek. A Disney, a Marvel Studio, a Columbia és a Sony Pictures egy jóleső (adaptációtörteneti) tablót állít össze a Nincs hazaútban, amely olyan élményt nyújt, mint egy számunkra fontos iskolai évkönyv fellapozása.
A jelenetek, dialógusok mögül erősen felsejlő nyers gazdasági gépezet szembetűnőbb mint valaha, és némileg illúzióromboló is, ám a nosztalgiafaktor és a fan service nagy dózisa olyan erős érzelmi hatást tud kiváltani, hogy mindezek felett könnyedén szemet hunyunk. Bár abszolút releváns David Ehrlich, az IndiWire filmkritikusának balos kritikája, melyben tudatosítani igyekszik, hogy a Marvel fejesei valójában nem a nézőt, hanem annak pénzét „szeretik”, és ezért bármilyen kedvesnek tűnő gesztust szívesen megtesznek, nehéz ellenállni annak, amikor mozilátogatóként (illetve Pókember-rajongóként) a gyerek- vagy kamaszkorod legkedvesebb epizódjainak újraélését kínálják fel számodra. Garantáltan találhatnak majd akár a képregenyek, akár a filmek rajogói számukra kedves, megható pillanatokat a Nincs hazaútban — még ha a nyilvánvaló, már-már tolakodó gazdasági érdek, és annak ellenállhatatlansága némi keserű szájízt is hagy maga után.
