A 2018-as Pókember: Irány a Pókverzum! egy szép, csendes meglepetés-siker volt – legalábbis annyiban csendes, hogy akkoriban teli erővel dübörgött az élőszereplős Marvel-gépezet, és egyre másra halmozta a kassza- és kritikai sikereket bezsebelő képregényfilmjeit. A Pókverzumról kevesebben hallottak, de a kritikai siker igen hamar utolérte a Marvel helyett a Sony égisze alatt létrejött alkotást, hiszen a legjobb animációs film Oscarját is hazavihette abban az évben.
Multiverzális animáció mindenkinek – Spider-Man: Into the Spider-Verse / Pókember: Irány a Pókverzum!
Néhány hónappal azután, hogy meglehetősen hangosra sikerült a kirúgásuk a legutóbbi Star Wars-Disney-termék, a Solo rendezői székéből, Phil Lord és Chris Miller átvehette a maguk közös Oscar-díját: ha rendezőként nem is, de íróként és producerként a csúcsra értek. A Ruben Brandt nem jelölése után érthetően kissé szurkálódó hangulatban ültem le megnézni az Oscar-díjas Pókember-rajzfilmet, de ezúttal meg kellett adnom, méltó helyre került a díj.
Azóta kicsit változott a közhangulat, a Marvel-gépezet érezhetően lelassult, az utóbbi néhány filmjük meglehetősen laposra sikeredett, költségmegszorításokra is kényszerülnek a Disney-nél, úgyhogy az elkövetkező megjelenések is lassabban fognak majd érkezni. Ugyanakkor nem szabad elfelejteni, hogy bár a Tom Holland-féle Pókember igencsak fontos része a Marvel-moziverzumnak, a karakter jogai nem a Marvelnél vannak, hiszen azokat annak idején (amikor még nem voltak a világ egyik legnagyobb mozimonstruma) eladták a Sonynak, ők pedig azóta is vígan élnek belőle, és eszük ágában sincs azokat teljesen visszaszolgáltatni. Ideiglenes megegyezésekre ugyanakkor futja, ennek is volt köszönhető, hogy a legutóbbi MCU-s Pókember-moziban felbukkanhattak a korábbi Peter Parkerek is (Toby McGuire, Andrew Garfield), és hogy a Venom-filmeket is be lehet illeszteni a Marvel-kontinuumba, ha nagyon akarjuk.
Portál a gyerekkorodba – Spider-Man: No Way Home / Pókember: Nincs hazaút
A Pókember: Nincs hazaút nosztalgiafaktora olyan erős érzelmi hatást tud kiváltani, hogy a Marvel-gépezet minden illúzióromboló fogása fölött szemet hunyunk.
Mindez annak a történetelemnek köszönhető, amit az utóbbi időben már nemcsak a képregényfilmek, hanem a legutóbbi Oscar-gála nagy nyertese, a korántsem sima szuperhősös Minden, mindenhol, mindenkor is nagy sikerrel használt (egyelőre még mindig ezerszer jobban kihasználva a benne rejlő lehetőségeket, mint a Marvel): a multiverzumnak. Elég ezt a szót bedobni, és máris meg van magyarázva minden őrült fordulat, metamodern mémbeültetés, bármilyen elborult világ- vagy karakterötlet, ami csak eszébe jutott a forgatókönyvíróknak. Ennek köszönhetően barangolt Doctor Strange is más dimenziókban és találkozott (többek között) a saját zombi-verziójával, de emiatt sikerülhetett három Peter Parkernek egyszerre megmentenie az univerzumot is.
És ennek volt köszönhető az Irány a Pókverzum is, ami mind közül talán a legőrültebb, legfelszabadultabb multiverzumos történet volt – legalábbis egészen a Minden… sikeréig – , amit nagyvászonra szültek, és tévében is csak a Rick and Morty zseniális agymenései kelhettek versenyre Phil Lord és Chris Miller alkotásának ötleteivel: volt itt mangákat idéző Pókrobot japán pilótával, Noir-Pókember Nicholas Cage hangjával, de egy maszkos Pókdisznó is teljes természetességgel mászkált a világban. Mindezt pedig megfejelte egy egészen letaglózó látványvilág, aminek az egyediségét, gazdagságát és kifejezőképességét nem lehet eleget dicsérni. Elég az hozzá, hogy a fősodor bukdácsoló filmjeihez képest az Irány a Pókverzum folytatását igencsak érdemesnek tűnt várni.
Lord és Miller pedig nem is bízták a véletlenre: ugyan a Sony fejeseinek azt ígérték az első rész sikere után, hogy a folytatások is ugyanannyiért készülnek majd, a költségvetés és a stáb mérete is igencsak megnőtt, végül csaknem ezer animátor dolgozott A Pókverzumon át címre hallgató második részen. Csak hát, mint tudjuk, a kevesebb néha több, és ez esetben sincs másképp: a látvány ugyan továbbra is gyönyörű, az akciójelenetek annyira pörgősek és annyi vizuális ingert akarnak közvetíteni, hogy egyszerűen nincs idő minden fontos részletet befogadni.
Na de mi is történik hőseinkkel, hogy is kerül aktuális Pókemberünk, Miles Morales ismét egy multiverzális csata közepébe? Az első rész eseményei után bezárultak a multiverzum kapui, minden Pókemeber visszatért a saját dimenziójába (aki belekötne, hogy tudományosan a multiverzumnak és dimenzióknak semmi köze egymáshoz, megteheti, csak épp nem lenne sok értelme, már rég túl vagyunk azon az igényességi szinten, hogy ez legyen a legnagyobb tudományos tévedés egy kortárs sci-fi-alkotásban). Gwennek (Hailee Steinfeld) nagyon hiányzik Miles (Shameik Moore), Miles-nak is Gwen, a maguk világában ugyanakkor mindketten aktívan üldözik a bűnt, miközben próbálják az álarcos munkát kiegyensúlyozni a családi és iskolai élettel (természetesen kevés sikerrel, ahogy az elvárható egy Pókember-történettől). Gwennek titkolnia kell rendőrfőnök apja elől, hogy ő a helyi Pókember, mivel az még mindig úgy gondolja, hogy Pókember ölte meg Gwen barátját, a helyi Peter Parkert. Miles pedig eközben mindenhonnan elkésik, pedig már az egyetemi felvételire kellene készülnie, szintén rendőr apjának pedig szintén nem mondhatja el, hogy ő a helyi Pókember, mert csak. Aztán Gwent egy aktuális csatája közben egy reneszánsz papír-Keselyű ellen a Guggenheim múzeumban kisegíti egy ultramodern Pók-variáns, Miguel O’Hara (Oscar Isaac) egy párhuzamos univerzumból, Gwen pedig csatlakozik a minden világok Pókembereit összekötő Pókverzumban működő társasághoz, akik – élükön Miguellel – igyekeznek rendben tartani a multiverzum szálait a dimenziókon átjutó anomáliáktól. Gwen aztán Miles világába is átlátogat egy fekete lyukakat létrehozó bűnözőt követve, és ismét együtt veszik fel a harcot a dimenzióközi gonosztevők és a multiverzum összeomlása ellen.
Az első rész története ugyan nem váltott világot, de nagyon kellemesen önreflexív volt, mind műfaját, mind a konkrét hősét tekintve. Ehhez képest pedig a második rész kifejezetten nagymértékű visszalépést mutat: ugyan még mindig igyekszik nagyon metamodern lenni, de a nyitó nagyjelenet múzeumos részét leszámítva mintha elfelejtette volna, hogy mitől is működött annyira az előző rész sztorija. Ott ugyebár nem kezdték el részletesen elmesélni minden egyes Pókember esetében a csak közelmúltban háromszor is feldolgozott sztorit, hanem rövid, jópofa montázsokkal ugrottuk át a „szokásos” részeket. Ehhez képest a második részben első órájában kétszer is megkapjuk, amit már Tobey McGuire-nál megunhatott mindenki, hogy de nehéz összeegyeztetni a magánéletet a Pókember-léttel. Ráadásul sokadszorra is eljátsszuk a család előtti titkolózást, meg minden félreértést és „jópofa” szituációt, ami ezzel jár, miközben ezen még az MCU is réges-régen továbblépett.
Az előző rész erősségei közé tartozott a bátorsága is, hogy ti. be mert emelni furcsa karaktereket és történetelemeket a sztoriba. És ugyan itt is kapunk bőven furcsaságokat (Pók-T-Rex, angol punk-Pókember, LEGO-Pókember stb.), ezek ezúttal korántsem jutnak olyan fontos szerephez, mint az előző részben, jobbára csak gegnek érződnek, nem pedig fontos dramaturgiai elemnek. Ráadásul a legutóbbi Marvel-Sony egyezkedésnek köszönhetően most már a Pókverzum és az MCU kanonikusan, hivatalosan összeköthető (röviden megjelennek az élőszereplős Peter Parkerek is az animációban), de ezen a téren is kimaradnak a kínálkozó lehetőségek, és még csak megjegyzést sem tesz senki arra, hogy de furcsa ez az egész „való világ” a képregényesen megrajzolt szereplők között.
Ezen egyáltalán nem segít az sem, hogy már megint jóval túl van a két órán a film játékideje (140 perc környéke), ami egész egyszerűen túl sok egy ennyire tömény látványvilágot tekintve. Még akkor túl fárasztó lenne a szemnek, ha a forgatókönyv dramaturgiája éppenséggel remek ritmusú lenne (egész konkrétan az első óráját nyugodtan le lehetne felezni), de csak tetézi a tény, hogy ez még csak nem is egy kerek történet. Mostanság ez egy rossz szokása kezdett lenni bizonyos Hollywoodi produkcióknak, hogy a nézőt a film (és marketingje) semmilyen szinten nem informálja a vetítés előtt, hogy éppen egy „első” vagy „középső” részre ül be. Ez a Dűne esetében volt kifejezetten feltűnő, ahol még annyival védhető volt a döntés, hogy nem voltak biztosak a készítők abban, hogy berendelik a második részt is, de a legutóbbi Halálos iramban esetében már egészen konkrétan egy akciójelenet közepén van elvágva a történet, egy roppantul irritálóan mondacsinált cliffhangerrel zárul az egész. És ugyan tudni lehet Vin Dieselék és a Pókverzum esetében is, hogy érkezik a következő rész, ezt azért illik jelezni hangsúlyosabban a nézőknek – máskülönben az történik, mint ezúttal is, hogy két óra elteltével kezd el gyanakodni mindenki, hogy a filmben megkezdett történet (és annak tanulságai) csak pár év múlva kapnak majd lezárást.
Mindezek ellenére az animációs filmek és a Pókemberek rajongóinak is melegen ajánlott a Pókverzumon át: akit bármilyen szinten is érdekel szinte bármelyik animációs technológia, az számtalan ötletet meríthet a film megoldásaiból, és aki még mindig nem unta meg a Manhattan toronyházai közötti hálókon ugrálást, az keresve sem találhat jobb mozit magának. De azért nem árt senkinek, ha felkészülve ül be a moziba: nagyon sokat és igen keveset is kap egyszerre, és korántsem egy kerek történetet.
