A Minden, mindenhol, mindenkor egy látványos akciófilm köntösébe csomagolt érzelmes dráma, ám a szokatlan húzásainak köszönhetően jócskán lesz majd olyan nézője, aki csupán egy értelmetlen zagyvaságnak könyveli el.
Nem valószínű, hogy a magyarországi nagyközönség számára ismerősen csengene Dan Kwan és Daniel Scheinert neve, és ez nem amiatt lehet így, mert a rendezőpáros általában csak a Daniels gyűjtőnéven tünteti fel magát a stáblistán, hanem, mert első nagyjátékfilmjük, a 2016-os Az ember, aki mindent tudott (Swiss Army Man) nem túl sok vizet zavart itthon. Ez volt az a film, amelyben az egykori Harry Potter, Daniel Radcliffe egy folyamatosan fingó hullát alakított, akit a Paul Dano által életre keltett főhős hurcol magával mindenhova a vadonban, ám a mozi végül csak a miskolci CineFest programjában került vászonra, azon kívül maximum a torrentoldalak révén juthatott el a magyarajkú filmbarátokhoz.
Ez a tény egyrészt persze sajnálatos, mert Az ember, aki mindent tudott az érdekes alaphelyzetével, a kétszereplős történetével és a rengeteg zenés betéttel nemcsak üde színfoltja lehetett volna a forgalmazók indie-filmes kínálatának, hanem egy tragikus történetet is elmesélhetett volna a mozilátogatóknak egy öngyilkos gondolatokkal küszködő fiatalemberről. Másrészt viszont valahol érthető, hogy tájaink filmforgalmazói ignorálták az alkotást, ugyanis az internetes hozzászólások nagyrésze épp azt emeli ki róla, hogy hiába a mélyen emberi, mögöttes üzenet, ha közben a rendkívül bizarr, gusztustalan és egy idő után már öncélú altesti gegek teljesen megfojtják azt. Igencsak kockázatos vállalás tehát a rendeződuó második közös egészestését, a Minden, mindenhol, mindenkort mozikba küldeni, hiszen ha Az ember, aki mindent tudott bizarr volt, akkor ez a film a lehető legbizarrabb és legszürreálisabb mozi az ezredforduló óta.
Ez a fenti állítás pedig még csak kicsit sem túlzás, ha megismerjük a film történetét. Hősünk egy kínai származású, de az Egyesült Államokban egy mosoda tulajdonosaként boldogulni próbáló középkorú nő, Evelyn (Michelle Yeoh), akinek a magánélete romokban, hiszen a családja lassan darabokra hullik. Evelyn azonban mindebből semmit sem vesz észre, mert gondolatai kizárólag a soha el nem fogyó teendők és intéznivalók körül forognak. Ha épp nem az adóhatósággal egyezkedik, akkor vagy az elszalasztott lehetőségeken mereng, vagy a velük élő, magatehetetlen, ám zsarnoki természetű édesapjának akar görcsösen megfelelni, így pedig nem csoda, ha fel sem tűnik neki, hogy a lánya mennyire dühös rá, a férje pedig már egy ideje a válást fontolgatja.
Idáig a Minden, mindenhol, mindenkor sztorija akár egy kisrealista drámának is elmenne, mindehhez azonban a filmet jegyző Danielek hozzácsapják a Marvel-filmek miatt jelenleg divatosnak számító multiverzum-tematikát, és kiderül, hogy Evelyn életének még legalább ezermillió alternatív verziója létezik, ezek között pedig akadnak olyanok is, melyekben sikerült megvalósítania álmait. Ha azonban nem veszi fel sürgősen a harcot egy téren és időn áthatolni képes gonosz erővel, az egész multiverzum elpusztulhat. Evelyn furcsa és röhejes fegyvereket bevetve száll szembe ezzel az erővel egy sor még furcsább, ám igencsak látványos akciójelenetben, ám közben továbbra is csak egyetlen cél vezérli: határidőre elkészíteni az adóbevallását. Így már csak az a kérdés marad, hogy vajon hősnőnk még időben felismeri-e, hogy mi az, ami igazán fontos az életében, vagy pedig elbukik a harcban.
A Minden, mindenhol, mindenkor multiverzumos vonalára az is magyarázat lehet, hogy a film producerei között azok a Russo-testvérek is megtalálhatóak, akik a Marvel-mozik két legnagyobb dobását (a Bosszúállók: Végtelen háborút és a Bosszúállók: Végjátékot) is rendezőként jegyzik. Üdítő azonban látni, hogy a Danielek korántsem hatásvadász szemfényvesztésre alkalmazzák csupán ezt a kölcsönvett panelt, hanem allegóriának ahhoz, hogy a multiplexes kínálaton edződött nézőkhöz is eljuttassanak egy fontos üzenetet a jelenünkről. Miszerint a lehetőségeink végtelen tárháza csak azt teszi lehetővé, hogy egy idő után elveszítsük a kontrollt az életünk felett, és hogy ha egyszerre próbálunk mindennel lépést tartani, a végén végleg ki fognak kerülni a látóterünkből az igazán fontos dolgok. Megtalálhatjuk ebben az embereket a végsőkig kizsigerelő szervezetek kritikáját is, de ugyanúgy ott van benne saját magunk fogyasztói mohóságának példázata, a görbe tükör a mindent és lehetőleg most akaró ember elé tartva, aki – ha meglátja saját torzságát – talán még visszatérhet a helyes útra.
A Danielek viszont nagy hibát vétenek akkor, amikor érvényes üzenetüket nemcsak egy divatos blockbuster-panelbe, hanem egy bő két órás LSD-tripbe is becsomagolják. A különböző abszurd alternatív valóságok egy bizonyos szinten tartva még megmosolyogtatóak és jelentéssel telítettek, ám egy ponton túl az alkotók túlságosan is eleresztették a fantáziájukat, és az események annyira meglódulnak, hogy sajnos így már – ugyanúgy, mint Az ember, aki mindent tudott fingós és egymás szájába hányós jelenetei – elveszítik a nézők jelentős többségének érdeklődését, és gondoskodnak arról, hogy a film csak nagyon nehezen legyen komolyan vehető. Akit pedig ez még nem dob le, az vagy a hongkongi akciófilmeket megidéző, látványosan megkoreografált, de nagyon hosszú akciójelenetek elunása miatt zökken ki az élményből, vagy az olyan durva húzások miatt, mint hogy a sztori egy váratlan pontján egyszer csak elindul a stáblista. Ezek az elemek együtt sajnos jelentősen levonnak a Minden, mindenhol, mindenkor értékéből, bár kétségtelenül vigasztaló lehet az a tény, hogy aki hagyja, hogy a film a főhőssel együtt elsodorja, aztán hol ringassa, hol meg felültesse valami őrült hullámvasútra, annak még az ilyen kizökkentő hatásokkal együtt is kiemelkedően jó moziélményben lehet része.
