Nem kérdés, hogy Beavisnek és Butt-headnek manapság is van helye köztünk, hiszen ami most megy mindenfele, az színtiszta, szűretlen baromság.

Beavis és Butt-head örök. A mozgóképtörténet legcsodálatosabb gyökérpárosa a feneketlen hülyeség manifesztációiként elmozdíthatatlanok a mindenkori morális és intellektuális mélypontokból. Épp ezért – hála a magasságosnak – bármikor elő is vehetők. Bármilyen kor bármilyen szituációjában is csendül fel imádnivalóan debil röhögésük, a lényeg változatlan marad: a világunk egy olyan retardált és irracionális hely, amelyben ez a két szélütött furkó büntetlenül randalírozhat. Ez volt Mike Judge kultikus szatírájának legnagyobb újdonsága 1993-ban, erre játszott rá a Hülyék paradicsomában (Idiocracy), és úgy tűnik, hogy állítása manapság is igaz. A Cheech Marin és Tommy Chong tompító füstfellegéből kimászott két szefós (akik nélkül egyébként nincs Bill és Ted, Wayne és Garth, Dumb és Dumber, Jay és Néma Bob sem), pusztításaiért egyaránt okolható az agymosó média, az agymosott társadalom és kreténségük térdcsapkodósan abszurd kontrollálhatatlansága, ami mintha a srácok szuperképessége lenne. Annyira seggek, hogy nemcsak megbántani nem lehet őket, de elpusztítani sem. Annyira seggek, hogy azt senki nem hiheti el. Annyira seggek, hogy azt simán össze lehet keverni a zsenialitással.

Az egyik leglátványosabb példája ennek az 1996-os Beavis és Butt-head lenyomja Amerikát című örökbecsűben látható, amelyben felfoghatatlan káoszt eredményez az, hogy a világ legjobb bérgyilkosainak hiszik a menthetetlenül szelepes fiúkat. Pedig csak dugni akartak egyet, végre valahára. Ez a két félkegyelmű évtizedek óta csak erre vár – mármint a dugásra –, semmi másra (doing it és score, két angol kifejezés a közösülésre, amelyeket tőlük tanult mindenki). Van valami patológiás, bűnös butaság abban, ahogy mindig és mindenhol kúrásra utaló jeleket látnak és hallanak („Heh heh heh, ass”, „Huh huh huh, wood” ). Farkuk agyatlan követése közben pedig lángra kap és szemétszaggal izzik a mindenség. Ez történik Judge legújabb történetében is.

A Beavis and Butt-head do the Universe a Beavis és Butt-head lenyomja Amerikát közvetlen folytatásaként ott veszi fel a fonalat, hogy a két surmót egy fogalmatlan bíró nem bitófára ítéli egetverő vétkeikért, hanem egy űrhajóskiképző-táborba küldi őket, hogy tanuljanak valamit, bármit. Csak hát, Beavis és Butt-head – ahogy később a Texas királyai (King of the Hill) és a Szilícium-völgy (Silicone Valley) hősei – szarnak a tanulásra, főként pedig a hibáikból történő tanulásra (a karakterfejlődés hasonlóan tudatos felszámolásával a Seinfeld 1989-ben már nagyot robbantott).

Ahogy az első film, a Beavis and Butt-head do the Universe is egy slapstickkel és burleszkkel vegyes szatirikus félreértések komédiája, túl nagy újdonságok nélkül. Ami jó. A vágyott kamaty eshetősége újfent lenyűgöző őrületet szül – időutazással és multiverzumozással –, ugyanakkor senkinek sem használunk azzal, ha elkezdjük sorolni a cselekmény 80 lélekemelő percének meredekebbnél meredekebb epizódjait. Azért, mert a film igazi ereje – ahogy korábban is – nem abban rejlik, hogy mi történik ezzel a két eszetlen tulokkal, hanem abban, ahogy a történésekre reagálnak. Oké, Beavist és Butt-headet az űrdokkolás mestereiként kilőni a végtelenbe és tovább önmagában is megsüvegelendő gondolat, ahogy az is izgalmas felvetés, hogy vajon mit kezdenének 2022-ben a politikával, az okostelefonokkal, a gender-tanulmányokkal vagy az olyan tőlük meghökkentően távol álló témákkal, mint a barátság és a szerelem (utóbbi Beavis bámulatos megfogalmazásában egy olyan jó érzés, amitől nincs erekciója). Mindez azonban kicsit sem lenne kacagtató Judge kizárólag szuperlatívuszokkal körbeírható szinkronmunkája nélkül (annak, aki ma született: mindkét nyomorultnak ő a hangja). Bármi történhet velük, az mindig vicces lesz, mert maguk a karakterek viccesek – és főleg az, ahogy megszólalnak. Mármint, most komolyan, semmi – de semmi – nem olyan megríkatóan nevetséges, mint az a párperces szkeccs a sorozat egyik karácsonyi epizódjában, amikor ez a két bődületes eke a Csajkovszkijjal alázenélt tévés kandallótüzet kommentálja. Az örökkévalóságban rezonáló fantasztikusan csökevényes hanghordozásuk és beszédmódjuk – valamint megdöbbentően sületlen mondataik – elemzése mindig is meghaladta a filmkritikusok képességeit, nincs ez másként jelenleg sem. Ebből kifolyólag Judge új filmjének (amit ő most csak írt, nem rendezett) legviccesebb jelenetei ismét csak idézetformában ragadhatók meg. Idén valószínűleg kevés hasfalszaggatóbb dolog történt például annál, ahogy az űrben napok óta sodródó Butt-head – aki azt hiszi, hogy a potenciális halál felé lebegés a dugáshoz vezető előjáték része – azt mondja, hogy „Huh huh huh… the elaborate dance of seduction continues”. Ahogy az űrt teleszkópon keresztül kémlelő Beavis kijelenti, hogy „All I see is, like, heh heh, nighttime or something”, az a mennyek országa. Abban pedig pőre költészet van, ahogy a véletlenül megnyitott multiverzumból rendre felbukkanó „legokosabb” verzióik közlik velük, hogy „No version of Beavis and Butt-head has ever scored”.

Judge amúgy simán csak kiröhögi a jelenleg épp menő multiverzumozásdit, de el nem merül benne, szerencsére művét ezért nem lehet „multiverzumos filmnek” nevezni. Ugyanez a helyzet az időutazással is: nemcsak cefetül röhejes, de jelentőségteljes gesztus is, hogy a két gyíknak fel sem tűnik, hogy ugrottak előre közel három évtizedet. Minden változik körülöttük, ők viszont nem változnak: önző állatok, akik csak tönkretenni tudnak dolgokat. Judge most jóval látványosabban koncentrál rájuk, mint korábban, ez pedig negatívum is lehet azok szemében, akik szerették a sorozat méltán emlékezetes mellékszereplőit. Nincs itt se a síkideg McVicker igazgató, se a vérmilitáns Buzzcut edző, se a hippi Van Driessen tanár úr, se Daria, noha a két ketyós hozzájuk való viszonyában mutatkozott meg igazán szemléletesen a széria félkegyelműségének látszata mögött megbújó kemény szatirikusság.

Van némi zavar a kontinuitás terén is: Judge valamiért 1996-ból indítja a filmet, tudomást sem véve a sorozat 1997-es, illetve a 2011-es évadairól. Viszonylag könnyen túl lehet ezen lépni (hiszen a 2011-es évadban látottak tükrében a 2022-ben játszódó jelenetek működésképtelenek lettek volna), de ettől még fura. Ahogy az is, hogy egyetlen „Come to Butt-head” poén sem fért bele, pedig helyük az lenne. Bizonyára sokan hiányolják a sorozat híres-hírhedt videóklipes jeleneteit is, de az már bőven a múlt. Ettől még azért Judge a Szilícium-völgy után ismét megvillantja, hogy mennyire szereti (és érti) a jó hiphopot és a Black Sabbathot. Nehezményezhető továbbá az is, hogy az animációért felelős – egyébiránt megbízható – Titmouse stúdióból mintha kicsit sietve került volna ki a film. Nincs komoly gond, de valahogy az összkép a kelleténél sterilebbnek és artikuláltabbnak hat: Beavisen és Butt-headen látszik, hogy törekedtek Judge kézzel rajzolt, koszosan vibráló, egyszerű és nyers stílusának megidézésére, de a körítésből nagyon hiányzik az esetleges mocsadékság.

Egyáltalán nem kérdés, hogy Beavisnek és Butt-headnek manapság is van helye köztünk, hiszen ami most megy mindenfele, az színtiszta, szűretlen baromság. Kifejezetten keserédes élmény ezért a Beavis and Butt-head do the Universe stáblistáját bámulni. Még ott figyelnek szemünk sarkában a felröhögések örömkönnyei, még borogatjuk a begyulladt rekeszizmokat, miközben visszasírjuk azokat a szétszipuzott degenerált idiótákat, akiktől ezer éve olyannyira rettegtek a sorozatot máglyára kívánó, konzervatív „felnőttek”. Hiányoznak azok az ártalmatlan, féleszű pöcsfejek, akik még nem lőttek halomra gyerekeket azért, mert visszautasította őket az osztály szépe, or like, something.