A Flash – A Villám nem az a képregényfilm, amire a mozirajongóknak szüksége van, hanem amit az olcsó marketingfogásokkal befolyásolható nézősereg megérdemel.
A szülei elvesztése miatt már gyerekként traumatizált Barry Allen (Ezra Miller) tétova fiatal felnőttként igyekszik egyensúlyozni magányos magánélete és folyton rohanó szuperhősénje között. Egy nap azonban a bohókás metahumán annyira elkeseredik, hogy bánatában kiszalad a tér-idő-kontinuumból. A múltat megváltoztatni próbáló időutazó kísérlet mégsem képes visszahozni Barry szüleit, csupán egy újabb idősíkot sodor veszélybe. Az okozott pillangóhatás következtében lassan összeomló multiverzum megmentése érdekében tehát hősünknek vissza kell utaznia a jövőbe, hogy semmissé tegye az okozott károkat.
Az időutazás és a párhuzamos dimenziók tematikáját kombináló történetek aktualitása annak köszönhető, hogy ezek az alkotások (Pókember: A Pókverzumon át, Minden, mindenhol, mindenkor) egyaránt képesek modellezni a digitális kultúra hálózatosan kapcsolódó, egymásra épülő tartalmainak egyidejű befogadási élményét a diverzitást és a sokszínűséget kihangsúlyozó kortárs ideológiával. A fragmentált, részeire bomló világban saját identitásukat meghatározni próbáló hősök küzdelmei ráadásul könnyen válhatnak azonosulhatóvá a társadalmi széttagoltság és általános létbizonytalanság korában. A képregényadaptációk trendjébe illeszkedő, szuperhősöket szerepeltető multiverzum-filmek (Bosszúállók: Végjáték, Doctor Strange az őrület multiverzumában, Pókember: Nincs hazaút) ugyanakkor azt is bizonyítják, hogy az idősíkokon és dimenziókon keresztül leginkább a termékelhelyezés kapitalista gyakorlata képes átívelni.
A Flash – A Villám marketinggépezete a főszereplő sztárt övező botrányokról, a stúdió vezetőségváltásáról és a korábban elindított, összefüggő filmes univerzum megszüntetéséről szóló hírek kereszttüzében igyekezett a leköszönő franchise utolsó nagy eseményének beállítani a produkciót, ami képes összekötni a különböző korok képregényhőseinek kalandjait egy epikus, multidimenzionális narratívában. A történet ennek érdekében a múlt újraélésén keresztül világít rá a folyamatos fejlődés, valamint a korábbi hibák és a belőlük levont tapasztalatok szükségességére az önálló identitás megszilárdítása érdekében, szemben az előzmények örökös átírásának igényével. Így a tapasztaltabb Barry Allen saját alternatív énjével való megismerkedése képes metaforikusan megvilágítani a filmnek a körülötte formálódó képregényfilmes trendekkel és stúdiódöntésekkel való összetett viszonyát is.
A szüleit gyászoló szuperhős úgy próbál együttműködni egykori énjével, hogy közben alapvető ellenszenvet érez gondtalan múltbeli önmaga iránt, aki számára minden lehetőség adott, mégsem értékeli kiváltságos helyzetét. Ezt a konfliktust mélyíti tovább annak az eseménysornak az újraélése, ami a hihetetlen gyorsaság képességével ruházta fel Barryt. A villámcsapás azonban ezúttal nemcsak a fiatal hősnek biztosít rendkívüli erőt, hanem el is veszi ugyanezen adottságokat az idősebb verziótól. Az előzménymítosz bemutatásához tehát egyidejűleg a történet párhuzamosan mesélt inverze is társul. A különböző narratívák összefonódó síkjainak egymáshoz fűződő viszonyát pedig egy tál spagettihez hasonlítva magyarázza a film, amiben a tésztaszálak időnként keresztezik, más pontokon viszont mindig azonos módon, szorosan követik egymást. Az így kialakuló megváltoztathatatlan kánonesemények és az azokat övező káosz rendszeres ellentmondásokba, valamint indokolatlan véletlenekbe fulladó paradoxonjai azonban magát a filmet is alapjaiban határozzák meg.
Míg Barry a saját fiatalabb verziójával való találkozáson keresztül fedezheti fel jobban önmagát, addig a film közönsége a kulturális emlékezetben tett időutazás során élheti ki nosztalgia iránti vágyát. Így a szereplők látszólag a személyiségfejlődés tapasztalatával gazdagodhatnak, a nézők viszont az ismerős tartalmakba menekülhetnek a személyes, illetve szociokulturális tér egyre inkább felbomló valóságára adott reakciókként. A temérdek kikacsintás, idézet, vendégszereplő és „húsvéti tojás” reflektálatlan felvonultatása ugyanakkor éppen azt a külsőségek felé forduló, múltba révedő, üres nosztalgiát erősíti, ami helyett az önazonosság megtalálása lenne a kimondott cél. A film ráadásul a főhős teljes karakterfejlődését is kész idézőjelbe tenni egy-egy meglepetés vagy poén beemelésének kedvéért.
A Flash – A Villám önmagához való rendkívül ambivalens viszonya továbbá abban is megmutatkozik, ahogyan a Marvel-filmeket idéző harsány, bugyuta humor váltja fel benne azt a komorságot és fennkölt eszményisége, ami a szuperhős-univerzumot korábban sokkal inkább jellemezte. Az arányok mostanra annyira eltolódtak a dilettantizmus felé, hogy a film gyakran már-már önmaga parodisztikus kifigurázásaként hat a csecsemőmentő akció vagy a sűrűn záporozó pénisz-poénok során. Ahogy Barry végül rádöbben a sokadszor ismételt közhelyre – miszerint saját legnagyobb ellensége végig önmaga volt –, úgy körvonalazódik egyre egyértelműbben a stúdió elhibázott stratégiáinak hatása is a korábbi vezetőség által hátrahagyott, identitászavaros produkciók minőségére.
