Publicisztika | Az igazi szuperhősök Publicisztika | Az igazi szuperhősök

Az igazi szuperhősök

Akármennyire is úgy tűnik, hogy odafent a szuperhős-képregények ismerői és szeretői azon munkálkodnak, hogy a palástos-köpönyeges igazságtevők szerelmeseinek kedvezzenek, ez ma egy bájosan naiv tévhit.

Még nem zötyög a hype-gépezet

Az ezredforduló elején kilőtte első emlékezetes hálófonatát Sam Raimi Pókembere, a Mátrix meghajlította az emberiség elméjét, és végre méltó feldolgozást kapott A Gyűrűk Ura is. A Mátrix a mai napig nem marja át egyes nézők ingerküszöbét, mégis akkorát robbantott, hogy az azóta is visszhangzik az akciózsánerben. A Gyűrűk Ura szintén termetes rizikófaktorral bírt, ugyanis Tolkien világát azelőtt csak egy elfelejtendő rajzfilm próbálta meg életre kelteni a 90-es években. Raimi pedig ugyancsak nagyot vállalt a Pókemberrel, ugyanis a szuperhősfilmek akkoriban sehol nem voltak, köszönhetően a Batman és Robin filmtörténetbe ivódott traumatikus emlékének. Ezek a filmek – azaz a mögöttük álló stúdiók, írók, rendezők – hazárdíroztak, és bejött nekik. A Mátrix instant kultságáról ezért le kellett húzni a bőröket, A Gyűrűk Ura után meg kellett etetni A hobbit aranytojást tojó tyúkját, és a Pókember sem maradhatott folytatások nélkül.

A 2000-es évek elején tehát nem véletlenül tátották el a szájukat a stúdiógórék. Rájöttek, hogy van pénz az eszképista víziókba örömmel elmerülő „egyszeri geek” zsebében. Nekiálltak hát szisztematikusan matatni abban. Ezzel pedig nem is volt gond, ugyanis ezeket a filmeket már olyan írókkal és rendezőkkel álmodták vászonra, akik tisztelték adaptációik forrását. Raimi második Pókember-filmje – akárcsak az első – alapvetően hű volt az ezüstkorszakos Pókember-sztorik képi- és tartalmi világához, az új évezred első X-Men-filmjeinek emlékezetes karakterei szinte csak jelmezükben tértek el képregény-mivoltuktól, Peter Jackson Gyűrű-trilógiájánál részletesebb és jobb feldolgozást csak a nagyon véresszájú Tolkien-rajongók követelhettek, továbbá 2004-ben született meg Guillermo del Toro remek Pokolfajzata is. Mellettük pedig ott munkálkodott Christopher Nolan is, aki lényegében kitörölte a filmemlékezetből a Joel Schumacher fakezei között szétmálló Batman-filmeket. Ekkor még nem zötyögött a hype-gépezet, senki nem tudta, hogy ki az a Christopher Nolan, és hogy mi az a „reboot”. Aztán beütött a Batman: Kezdődik!, arra pedig ráemelt A sötét lovag.

Az alapanyag már másodlagos

A 2000-es években útjára indult szuperhős-éra bátor és esetenként formabontó kezdeményezései pedig, amiktől akkoriban sokan viszolyogtak, kifizetődtek. Az évtizedekig éhkoppon tartott „egyszeri geek” hálás volt, tejelt is. Jó sokat. Olyan sokat, hogy a stúdiók egyből meglátták a képregényfilmekben az új korszak véget nem érő mézesmadzagát.

A kockázatvállalás azonban apránként kockázatkerüléssé korcsosult. A stúdiók már nem dédelgetést igénylő házi kedvenceket láttak a szuperhős-mozikban, hanem a permutációk, folytatások, revideálások melegágyát. Rájöttek, hogy a szuperhősfilmek márkaként működnek, az „egyszeri geek” pedig márkahű és konzumidióta. Mindent kipróbál, amit ismer, és mindent kipróbál, ami hasonlít arra, amit ismer. Épp ezért nem zavarja a sebtében beindult sorozattermelés, melynek hátterében ott állnak a stúdiók profittal megtömött gólemjei, a maguk gyorsan elsatnyult – és legalább olyan gyorsan kőbe vésetett – elváráshorizontjaival. Raimi két tisztességes Pókember után ezért kénytelen volt eltérni a korábbi ezüstkorszakos képregények adaptációitól. A vállalhatatlan harmadik Pókember a 90-es évek komorabb lapjait keltette volna életre – amolyan Nolan-mintára – de Venom, a hős ösztönállati ellenpólusa egyszerűen nem fért bele a Raimi által megkezdett sorozat atmoszférájába.

Közben a 2000-es évek friss trendjének meglovagolásával próbálkozott az idegméregként jól működő Fantasztikus négyes, és A szövetség (The League of Extraordinary Gentlemen) is, rávilágítva arra, hogy a tehetségtelenek is egyből ugrottak a dudvaszagra. Később pedig 2009-ben jött egy másik Alan Moore-feldolgozás, a Watchmen: Az őrzők. Moore kísérletező, mély, több síkon értelmezhető műfaji- és műformai bravúrjai legalább olyan kemény diónak tűnnek, mint amilyenből A sötét lovag, a Pokolfajzat, vagy a második X-Men táplálkozott. Az alapanyag ekkor azonban már másodlagos volt, a lényeg a képregény-adaptációk képregény-adaptációsága lett. Az már senkit nem érdekelt, hogy A szövetség debilizálta az alapmű 19. századi próza-rájátszásait vagy, hogy a steril Watchmenből hiányzott a könyveken végigvonuló morózus reflexióhegy, a nemi erőszak boncolgatása, és persze a masszív morális összetettség. A kreatív sirám jelentéktelen probléma, ha már a képregény-adaptációk híre is pénzszagot hord szét a stúdiók folyosóin. Hasonló példaként lehetne említeni a Brett Ratner rendezte harmadik – elődeihez képest agyontrivializált – X-Men filmet is, ami bebizonyította, hogy a geek-rendezőknek egy időre leáldozott.

Bejött ez az Alkonyatnak is

Beköszöntött az instant szuperhősfilmek kora. Végy egy pohár kézmeleg vizet, önts bele pár milliárd dollárt, próbáld meg soha le nem zárni a történeteket, és kész is. A vászonra szórt szuperhősfilmek sorozatosításával azonban több gond is van, s egyik a másikból ered. Ami most zajlik, az egy trend, egy egyre csak puffadó financiális lufi. A lufik pedig vagy leeresztenek, vagy kipukkasztják őket, vagy a sztratoszférához megállíthatatlanul közelítve enyésznek el. A milliárdokat csak addig lapátolják ezekbe a filmekbe, amíg azokra beülnek emberek.

Egy idő után feltűnik a jegyvásárlónak, hogy valami nem stimmel. Például, ha Tolkien ujjnyi vastag A hobbitjából kilencórás filmregényt akar valaki csinálni. A New Line 5 milliárdos adósságban volt, mikor Peter Jacksonnak adott egy rahedli pénzt azért, hogy az húzza ki őket a szarból A hobbittal. Először egy filmet terveztek, aztán rájöttek, hogy a könyvet el lehetne felezni, aztán végül a harmadolás mellett döntöttek, hisz úgy még jövedelmezőbb lenne a dolog, és hát bejött ez az Alkonyat sorozatnak is. Ezért néz ki úgy a filmek összképe, mintha Tolkien rommá ópiumozott jegyzettömbjét szigszalagozták volna össze forgatókönyv címszó alatt. Az viszont komolyságra ad okot, hogy a trilógia annyira nem volt sikeres a kasszáknál, amennyire azt várták. Kissé rémisztő az is, hogy Raimi utolsó fiaskója után pár évvel már jött is egy Pókember-újraélesztés Marc Webb kezéből, amivel a remek első rész után egyből falnak is mentek. De semmi pánik, jövőre jön egy újabb Pókember, hátha majd az.

A szuperhős-opuszok határtalan fialtatásában pedig egyértelműen a Marvel az alfahím. A képregénymogul filmmogullá nőtte ki magát, megalkotta füzetbirodalmának filmes megfelelőjét, egy soha nem látott, többszintű moziuniverzumot (Marvel Cinematic Universe). Ez a képregények történetkapcsolatait és részben publikálásuk metódusát is gyöngyvásznon visszhangzó megoldás első ránézésre becsülendő egy olyan mozikorban, melyben a filmek tisztességes narratívák és emberi dramaturgia hiányában gügyögni kezdenek a nézőkhöz.

A Marvel moziuniverzuma bámulatos marketingötlet. Legjobb filmjeik azonban azok, melyek nem a márkanévvé válás útját kövezik ki két és fél órás kvázi-átvezető filmekkel. Az első Vasember, a harmadik Vasember, a második Amerika kapitány. Önmagukban is helytálló művek ezek, ellentétben az olyan inkonzisztens darabokkal, mint a második Vasember, melyben a készítők annyira küszködtek azon, hogy összeboronáljanak különböző Bosszúállókat, hogy abból egy kaotikus, széteső, tipikus középfilm vált.

Abból kifolyólag pedig, hogy szinte minden Marvel-film valamiféle délibábszerű nagy egész részeleme, a moziuniverzum egy összefüggő film képét próbálja nyújtani. Ennek azonban az eredménye az, hogy a Marvel kigazolta filmkozmoszából az egyik legfontosabb dramaturgiai eszközt, a befejezést. A stáblisták után megjelenő új szereplők közjátékká, végtelenített teaser-kampánnyá alacsonyítják a jobb és a rosszabb filmeket egyaránt.

Pont jók arra, amire használjuk őket

További következménye az univerzumosításnak, hogy a filmek uniformizálódnak. Mindegyik Marvel-film pontosan ugyanúgy néz ki, hiába próbálja meggyőzni magát ennek ellenkezőjéről a filmkritikus és a filmrajongó. Az egész ott kezdődik, hogy ezekre a filmekre egy-másfél évet mindig várni kell, a felszopó-periódus orbitális előzetesáradata pedig a bemutatókig – nézzünk szembe a tényekkel – bebutítja a népet. Erre találták ki.

Láttátok a legújabb Bosszúállók három másodperces előzetesét? Nem azt, ami tegnap jelent meg, hanem azt, ami ma! Tök durva, már majdnem ki lehet belőle venni valamit! Már alig várom a holnapi előzetest!

Így megy ez addig, amíg a filmre betódul az így kiéheztetett és rajongóvá idomított tömeg. A Marvel (és nyomában a Warner/DC Comics párosa) szempontjából pedig itt ér véget a küzdelem, a pénz befolyt. Az meg senkit nem izgat, hogy másnap már senki nem emlékszik arra, hogy ki volt A galaxis őrzőinek antagonistája vagy, hogy mégis mik azok a böszme űrférgek a Bosszúállók végén vagy, hogy mégis mi a halál ez az Ultron.

Annyi viszont mindig megmarad a nézőkben – jelen sorok írójában is – hogy ezek a filmek alapvetően nem rosszak. Pont jók arra, amire használjuk őket. PIN-kód és zöld gomb, beülünk, sötét, két és fél óra jobb-rosszabb pusztításpornó és CGI-imádság, néhány értékelhető és frappáns párbeszéd, egy bántóan menetrendszerű Stan Lee-vendégszereplés, aztán vége, az üres gallonos kóla megy a kukába, jöhet a következő film – mert biztos az is ilyesmi lesz. Mert ilyesminek kell lennie, különben összedől a moziuniverzum. Edgar Wright nem akart beilleszkedni saját A hangya-filmjével, ezért le is lépett.

A nagy képregény-sorozatban – mint a tévésorozatokban – a showrunner az úr, ő formálja és formáltatja egységessé a szériát. A showrunner pedig a Marvel. Az, hogy ezeket a kötelezően nagyszabású, eszméletlen mértékben elővezetett filmeket olyan sajátos hangú író-rendezők kalapálják össze, mint James Gunn, Joss Whedon, vagy Shane Black, ezért sem jelent túl sok mindent. A kritikusok hajlamosak körbedicsérni az alkotók felbukkanó kézjegyeit, de ezek a filmek ettől még nem válnak a szerzők életművének veretes darabjaivá, mivel a Marvel könyvelői fogják a kezüket. Ezért akármilyen eredetinek is tűnik egy Vasember-filmben Shane Black kitűnő párbeszédeit visszahallani, végignézni egy érzékeny karakterépítő jelenetet Whedon tollából, Gunn remek zenéire bugizni a moziszékben, filmjeik végül mégis összeérnek a Marvel-univerzum egy szegletében, és a képzeletbeli teljesség hozzávalóivá válnak. Hiába válik remek – Ed Brubaker alapművéhez képest viszont butább – politikai thrillerré az Amerika kapitány második része, ettől még pontosan ugyanolyan mértéktelenül monumentális pusztításjelenetek szaggatják szét a becsülendőbb jeleneteket, mint amilyeneket az első Bosszúállókban, vagy A galaxis őrzőiben láthattunk. A Marvel diktálta alapritmust a rendezőknek le kell dobolniuk, és kész.

Épp ezért nem tévedhet nagyot az „egyszeri geek”, és a laikus filmnéző sem, ha ezeket a filmeket választja. Olyanok, mint egy-egy új termék a McDonald’s polcán. Kicsit ugyan eltér az ízük az előző burgertől, de mégis hasonlók, és legalább annyira addiktívak. Ha kajásak vagyunk, és nincs más, ezekkel tuti jól járunk.

Az igazi szuperhősök nem azok a görög mítoszokból lepattant, kortárs félelmekre és vágyakra reflektáló köpenyes igazságosztók, akik minden második hónapban ott virítanak a plázamozik mérföldes molinóin. Nem a rendezők, akik a vállalati villanypásztor határain belül kisebb-nagyobb sikerrel megpróbálnak életet lehelni a cég márkatermékeibe. Főként pedig nem azok a kritikusok, akik azt hiszik, hogy ha egy ilyen filmben akad némi egyéniség, az valamiféle személyiségre vall. Nem, a héroszok azok, akik elérték, hogy mindannyian ott fogunk állni a sokadik ugyanolyan filmjük előtt kígyózó sorban, nem gondolva arra, hogy ez a milliárdos szuperhős-buborék egyszer talán kidurran. Arra viszont még egy darabig valószínűleg várni kell, hogy kijöjjön az első veszteséges Bosszúállók-mozi. 

Na de mi van akkor, ha megígérjük, hogy legfeljebb heti egy hírlevelet küldünk, és mindegyik hasznos lesz?

Na de mi van akkor, ha megígérjük, hogy legfeljebb heti egy hírlevelet küldünk, és mindegyik hasznos lesz?

Kapcsolódó filmek

  • Pókember

    Színes akciófilm, kalandfilm, fantasy, 121 perc, 2002

    Rendező: Sam Raimi

  • Pókember 2

    Színes akciófilm, kalandfilm, fantasy, 135 perc, 2004

    Rendező: Sam Raimi

  • Pókember 3

    Színes akciófilm, thriller, 139 perc, 2007

    Rendező: Sam Raimi

  • A csodálatos Pókember

    Színes akciófilm, fantasy, thriller, 136 perc, 2012

    Rendező: Marc Webb

  • A csodálatos Pókember 2.

    Színes akciófilm, kalandfilm, fantasy, 142 perc, 2014

    Rendező: Marc Webb

  • Amerika Kapitány: A tél katonája

    Színes akciófilm, kalandfilm, sci-fi, 128 perc, 2014

    Rendező: Anthony Russo, Joe Russo

  • Amerika Kapitány: Az első bosszúálló

    Színes akciófilm, kalandfilm, sci-fi, thriller, 124 perc, 2011

    Rendező: Joe Johnston

  • Bosszúállók

    Színes akciófilm, kalandfilm, sci-fi, képregényfilm, 142 perc, 2012

    Rendező: Joss Whedon

  • Bosszúállók: Ultron kora

    Színes akciófilm, kalandfilm, fantasy, 142 perc, 2015

    Rendező: Joss Whedon

  • A Vasember

    Színes akciófilm, kalandfilm, filmdráma, sci-fi, képregényfilm, 126 perc, 2008

    Rendező: Jon Favreau

  • Vasember 2.

    Színes akciófilm, sci-fi, képregényfilm, 124 perc, 2010

    Rendező: Jon Favreau

  • Vasember 3.

    Színes akciófilm, sci-fi, thriller, 130 perc, 2013

    Rendező: Shane Black

  • A sötét lovag

    Színes akciófilm, bűnügyi, filmdráma, thriller, 152 perc, 2008

    Rendező: Christopher Nolan

  • A sötét lovag: Felemelkedés

    Színes akciófilm, filmdráma, thriller, 164 perc, 2012

    Rendező: Christopher Nolan

  • Batman: Kezdődik

    Színes thriller, 140 perc, 2005

    Rendező: Christopher Nolan

  • A galaxis őrzői

    Színes akciófilm, kalandfilm, sci-fi, képregényfilm, 121 perc, 2014

    Rendező: James Gunn

  • Watchmen: Az őrzők

    Színes akciófilm, fantasy, sci-fi, thriller, képregényfilm, 163 perc, 2009

    Rendező: Zack Snyder

Friss film és sorozat

  • Nyolc hegy

    Színes filmdráma, 147 perc, 2022

    Rendező: Felix Van Groeningen, Charlotte Vandermeersch

  • Volt egyszer egy nyár

    Színes filmdráma, 102 perc, 2022

    Rendező: Charlotte Wells

  • Spre nord

    Színes filmdráma, thriller, 122 perc, 2022

    Rendező: Mihai Mincan

  • 65

    Színes sci-fi, thriller, 93 perc, 2023

    Rendező: Scott Beck, Bryan Woods

  • Sikoly VI.

    Színes horror, thriller, 123 perc, 2023

    Rendező: Matt Bettinelli-Olpin, Tyler Gillett

  • Shazam! Az istenek haragja

    Színes akciófilm, kalandfilm, képregényfilm, sci-fi, 130 perc, 2023

    Rendező: David F. Sandberg

Szavazó

Melyik a kedvenc streamingszolgáltatásod?

Szavazó

Melyik a kedvenc streamingszolgáltatásod?

Friss film és sorozat

  • Nyolc hegy

    Színes filmdráma, 147 perc, 2022

    Rendező: Felix Van Groeningen, Charlotte Vandermeersch

  • Volt egyszer egy nyár

    Színes filmdráma, 102 perc, 2022

    Rendező: Charlotte Wells

  • Spre nord

    Színes filmdráma, thriller, 122 perc, 2022

    Rendező: Mihai Mincan

  • 65

    Színes sci-fi, thriller, 93 perc, 2023

    Rendező: Scott Beck, Bryan Woods

  • Sikoly VI.

    Színes horror, thriller, 123 perc, 2023

    Rendező: Matt Bettinelli-Olpin, Tyler Gillett

  • Shazam! Az istenek haragja

    Színes akciófilm, kalandfilm, képregényfilm, sci-fi, 130 perc, 2023

    Rendező: David F. Sandberg