Színes, rendkívül látványos, pergő ritmusú, és az általa bemutatott univerzum is nagyon egységes. Kérdés, elég-e ennyi ahhoz, hogy A galaxis őrzői az év legjobb álomgyári filmjévé avanzsáljon.
Amikor az ember először hall egy viccet, jót derül rajta. Ha megismétlik neki ugyanazt a viccet, akkor is elmosolyodik, ám a poén már nem hat rá az újdonság varázsával. Amennyiben harmadszor is hallja, akkor már csupán kényszeredett fintorral reagál. Negyedszerre, ötödszörre, hatodszorra kínossá fajul az egész. Valami nagyon hasonló a helyzet a Marvel szériagyártásban készülő szuperhősfilmjeivel is. A ciklust megnyitó Vasember némi új színt vitt a műfaj palettájára könnyed hangvételével, fiatalos dinamizmusával, de nem volt igazi vízválasztó, inkább csupán egy egyszeri igényeket kielégítő látványmonstrum. A stúdiónak ennyi azonban nem volt elég: nemcsak a dúsgazdag bádogember kalandjait szőtte tovább (eddig két újabb mozi erejéig), de szép lassan a többi Marvel-hős históriáját is megénekelte. Jó érzékkel elkövetett, tökéletes árukapcsolás volt mindez, hiszen mély popkulturális gyökerű márkanevekről volt szó, a szerkezet mégis elkezdett repedezni. A ciklus darabjait ugyanis lényegében semmi nem különbözteti meg egymástól azon kívül, hogy a főhősök folyamatosan váltakoznak, cserélődnek. Ha az ember látott egyet, látta az összes többit is. Összetett történet, kimunkált forgatókönyv már nem feltétlenül szükséges e produkciókhoz: elég, ha megvan a megveszekedetten virgonc hangulat, ha néhány szédítő akciójelenet demonstrálja az alkotók „elhivatottságát”, és ha a zárlatban meglakol az aktuális világuralmi terveket szövögető gonosz. A Marvel azonban most úgy gondolta, ideje sutba vágnia hírnevet szerzett hőseit, és féktelenebb huncutkodásra adta a fejét.
A galaxis őrzői tökéletes időpontban került a filmszínházak műsorára. A Marvel korábbi darabjai lassan, de biztosan hozzászoktatták a befogadót ahhoz, hogy egy tízéves igényszintjére alacsonyodjon. Ne várjon mást, csak gyermeteg humort, méregerős vizuális orgiát, s teljék öröme a cseppet sem leplezett önismétlés gyönyörűségében. Azonban ezen a szinten is túl kellett lépni. A galaxis őrzői ugyanis – és épp most érkezett el ennek az ideje – már nem átallja hatévesként kezelni a nagyérdemű közönséget. A komolyság illúziója, mely nyomokban még tetten érhető volt olyan filmekben, mint a Thor, az Amerika Kapitány vagy épp a Bosszúállók, mostanra teljesen elpárolgott. A forgatókönyvíró-csapat ezúttal még arra sem vette a fáradságot, hogy kiizzadjon magából egy tisztességes történetet. Nagyvonalakban: a film Peter Quill űrkalóz (Chris Patt) és útközben melléje szegődő társai nagyszabású utazását meséli el, melynek célja, hogy birtokukba vegyenek egy különleges gömböt, mely – illetéktelen kezekbe kerülvén – képes elpusztítani az egész univerzumot. A bűvös erejű tárgyra természetesen sokaknak fáj a foga, így hát az idiótákból toborzott szuperhőscsapat emberfeletti kihívások elé néz. James Gunn, aki Super című, persziflázsba hajló szuperhősfilmjével egyszer már bizonyította, hogy nem kevés eredetiség szunnyad benne, ezúttal a történetalkotás terén még a tőle elvárható minimumot sem képes teljesíteni. Filmje szakasztott ugyanazt a narratívát hasznosítja újra, amit a Marvel előző hét produkciója, még az egyes karaktertípusok is jól meghatározható előzményekre tekintenek vissza, sőt viszonyrendszerük, csapatdinamikájuk is teljes egészében a bejáratott sablonokra támaszkodik. A galaxis őrzői szinte első jelenetétől az utolsóig tökéletesen kiszámítható.
A főhősökkel talán az a legnagyobb probléma, hogy animációs filmben sokkal jobban mutatnának. Jóllehet szinte egyáltalán nem akarják komoly karakterekként eladni őket, mégis van valami nyomasztóan infantilis abban, hogy egy karabéllyal lövöldöző, nagyszájú mosómedve, egy két lábon járó tuskó, egy együgyű ogre és egy félelmetes karatetudású zöld amazon alkotja az illusztris csapat derékhadát. A legkínosabbak persze mégis azon ritka jelenetek, amikor az írók drámai szituációkba keverik őket, és arcátlanul giccses pillanatokkal akarják igazolni, hogy ezek rétegzett, sokoldalú, olykor tragikus figurák. Ami a film humorát illeti: néhány egysoros kétségkívül szellemesre sikeredett, ám a bumfordi vizuális poénok folyamatosan ellensúlyozzák ezeket. A nézőnek például zsinórban azon a gegen kellene nevetnie, hogy az egyik hős meghökkentő hirtelenséggel eliminálja az aktuális – épp nagymonológot mondó – rosszfiút, s mindennek tetejében még egy aranyköpéssel vagy egy pofavágással is megfejeli teljesítményét. (Talán mondanunk sem kell, hogy a hatáskeltésnek ez a felettébb primitív módját is a Vasember-ciklus örökítette át A galaxis őrzőire.) Ugyanakkor nem tagadhatjuk el, hogy az új Marvel-produkció rendkívül látványos, pattogó ritmusú blockbuster, tehát a zsánerrel szemben támasztott alapelvárásoknak megfelel, és a jelenetek közben felcsendülő zenék meglepően ütősek. A leginkább a Star Trekre hajazó tárgyi miliő és lénypark pedig szinte egyedülálló – maga az univerzum tehát, melyet a film bemutat, színes, felfedezésre invitáló és egységes, ám az előzmények tükrében ez már eléggé sovány vigasz.
A Marvel-széria (és kiváltképp A galaxis őrzői) tökéletesen illusztrálja, miért is haldoklik napjaink álomgyára. Nemcsak a koncepciók válnak egyre egyszerűbbé, nemcsak a látvány hegemóniája növekszik aggasztó mértékben, de ezek a mozik egyenesen intellektuális bennszülöttekké kívánják redukálni a nézőket. Ha valóban A galaxis őrzői az év (vagy akár az uborkaszezon) legjobb hollywoodi filmje, az bizony ordító szegénységi bizonyítvány az álomgyárról. Mindenesetre a Marvel szorgos iparosainak talán nem kizárólag az univerzumalkotás rögeszméjéhez kellene ragaszkodniuk. Esetleg nem ártana megpróbálkozniuk a forgatókönyvírás feladatával is.
