Az Amerika Kapitány: Az első bosszúálló személyében az év legcikibbnek ígérkező blockbustere érkezett a mozikba. Hollywood általában többre érdemes történeteket bagatellizál el, de ezúttal az ellenkező történt: egy sületlen képregény-mítosz kapott olyan profi filmadaptációt, hogy az szinte túlzás.
Az Amerika Kapitány: Az első bosszúálló alcíme ellenére utolsóként érkezett meg a Marvel-képregényuniverzum szóló-szuperhősfilmjei közül, hogy kollégáival együtt (Hulk, Vasember, Thor) felvezesse a jövőre mozikba kerülő A bosszúállók szuper-crossovert. Az alcím a címszereplő hős-legenda keletkezésére utal: a Marvel szuperhős-képregényei közül az Amerika Kapitány a legöregebb. A sztori a második világháború idejéről származik, alkotói, Jack Kirby és Joe Simon nyílt propagandának szánták Hitler ellen. A képregény-saga azóta több filmes és tévés adaptációt kapott, melyek azonban mérsékelt siket arattak, az 1990-es, mozifilmnek szánt Amerika Kapitány például joggal nevezhető az évtized egyik mélypontjának. Ezúttal egy tapasztalt iparos, Joe Johnston kapta a rendezést, aki szakinak számít az effekt-vezérelt kalandfilm műfajában (legjobb filmje a Jumanji), Rocketeer című, képregényből adaptált ál-történelmi hősfilmje pedig külön ajánlólevél lehetett a projekthez.
Nagyban dúl a második világháború, hősünk egy aranyszívű amerikai srác (a számítógéppel pigmeus-méretűre zsugorított Chris Evans), akinek minden vágya a haza szolgálata, de balszerencséjére az összes apró fogyatékosságban szenved, ami kizáró ok a katonaságnál. Megakad rajta egy ex-német tudós szeme, aki egy maga fejlesztette szuperember-projekthez keres kísérleti nyulat. Hősünk annak rendje s módja szerint emberfeletti erőt kap, de nem ő az egyetlen: mentora találmányát már odahaza kipróbálta egy ex-náci, jelenleg anarchizmusban utazó terroristaszervezet feje, bizonyos Vörös koponya (Hugo Weaving, aki sajnos nem hozza Smith ügynök-formáját), aki még náci viszonylatban is olyan radikális, hogy hamar felkelti az amerikaiak és az időközben Amerika Kapitányra keresztelt hősünk figyelmét.
A történet pátoszosnak ígérkezik, de nincs mitől félnünk, az alkotók pontosan tudták, hogy mennyire ciki és kockázatos egy Amerika Kapitány-projekt. Egy efféle megafilm nem lehet csak Amerikában sikeres, így igyekeztek univerzális, minden sovinizmustól mentes filmet készíteni. A pátosztól ódzkodó nézőt a film egy jelenettel veszi meg kilóra: a hadsereg rájön, hogy szuperhőse hasznosabb propagandaként, mint katonaként, akinek így fellépéseket kell adnia, ahol színpadiasan pofán vágja Hitlert, majd bevonulásra és részvények vásárlására buzdítja közönségét, generált legendáját pedig képregények viszik tovább. Mondanom sem kell, hősünk rühelli az egész „Amerika Kapitány”-cirkuszt, az alkotók pedig a legenda propaganda-potenciálján viccelődnek.
A filmnek az első felvonása működik igazán, melyben az alkotók szimpatikus hobbit-hősünk karakterét építik fel. Miután azonban a protagonista megkapja szupererejét és felcsap Amerika Kapitánynak, olyasféle csalódásunk lehet, mint amikor a Cocteau-féle A szép és a szörnyeteg imádnivaló bestiája visszaváltozik szőke herceggé. Az efféle realista háttértörténeteket Nolan szőrszálhasogató Batman-filmjeinek köszönhetjük, viszont a legtöbb szuperhősmozi profitál ebből a hagyományból, például a Vasember és az X-Men: Az elsők is addig működik igazán, amíg át nem megy az egész elkerülhetetlen szupermarhaságba. Eddig a pontig viszont hangulatos mozi az Amerika Kapitány, nem veszi túl komolyan önmagát, viszont kevés benne a humor, a szintén szuperhősben utazó, idei Zöld Darázs például tízszer viccesebb volt.
Amikor hősünk átváltozik szuperemberré, a csata elveszett, Joe Johnston viszont elegáns megoldást választ. Eldobja a forgatókönyvet, hősét pedig se szó, se beszéd ledobja a háború poklába. A békésen csordogáló film felpörög, látványosabbnál látványosabb jelenetek követik egymást. Az akciók és az effektek tökéletesek, noha becsúszik néhány felesleges, buta lassítás, mintha csak Zack Snyder garázdálkodott volna a vágószobában. A látványvilág szép a maga retró módján, viszont az utólagos 3D-konverzió nem sokat ad hozzá, legfeljebb akkor vehetjük észre a fejünkön lévő szemüveget, amikor valamilyen fegyvert dobnak a képünkbe. A történetmesélés hihetetlenül lezser, a zárás lazább nem is lehetne, az utolsó mondat egészen szemtelen („Volt egy randim”). Az Amerika Kapitány persze messze van a műfaj legjobbjaitól (Tim Burton Batmanjei, A holló, Takashi Miike Zebraman-mozijai) kollégái közül a Hihetetlen Hulkot übereli, a cool Vasembernél és a fantáziadús Thornál viszont gyengébben muzsikál. A stáblista utáni jelenettel felvezetett A bosszúállók pedig minden eddiginél cikibbnek ígérkezik, de pont emiatt lehet érdekes.
