A hihetetlen Hulk nem az Ang Lee által jegyzett Hulk egyenes ági leszármazottja, hanem a 70-es, 80-as évek fordulóján készült, azonos című tévésorozaté. Az új Marvel eposz-epizódban megtudhatjuk, hogy az epeszín dühlényből miként lesz irányítható, morális persona és hős. Mert minden mesebeli két-éltű végzete, hogy a szerelmes csókra felelősségteljes királyfivá legyen.
Louis Leterrier kevesebb képregény-allúzióval ellátott filmjének története lényegileg ott kezdődik, ahol a 2003-as Hulké végződött: a fizikus Bruce Banner önkéntes száműzetésében. Aszketikus életmóddal kísérli meg elnyomni a benne szunnyadó biológiai szörnyet, míg keresi az ellenszert. Persze, vadászni kezdenek rá, ezért a Hulk visszatér. Banner, miután hazautazik a gyógyulás sürgető reményében, már kedvesére is veszélyt jelent, a hölgy azonban szót ért a Hulkkal, ezért egyéb körülmények miatt Banner rákényszerül, hogy megtanulja használni a benne lakozó lény erejét.
A Hulk az amorálisból vagy az immorálisból felemelkedő hősök típusába tartozik (Spawn, The Punisher stb.). Ez a kiemelkedés azonban fájdalmas és fáradságos folyamat; a belső és külső konfliktusok összehangolásának problematikája alkotja tulajdonképpen történetük velejét. Tudósunknak tehát a humanitás Szküllája és a haszonelvűség Kharübdisze között kell hányódnia, az úton, amelyen a Hulk hőssé avanzsál.
A hihetetlen Hulk egy szinte ready-made akció-mozi, egy-két apró részlettől eltekinve sablonos és kiszámítható. A viszonylagosan visszafogott szerelmi szálat sikerült azonban ebbe az akció-vázba hézagmentesen integrálni, néhol azonban mégiscsak belepi a békanyál. A kötelező panelekből építkező elbeszélői struktúrát viszont jól kiegyensúlyozták: a film tagadhatatlanul lendületes az utolsó percig, a történet néhány apró logikai bukfenc kivételével nem széttartó. A rendezőnek jó érzéke van az izgalomfokozáshoz, jól adagolja a feszültséget. A hangulat-oldás kedvéért elhelyezett poénok nagy része viszont lapos, és használatuk nagyon meglepő, mert egészen sokáig úgy tűnt, nem fog ilyen eszközökkel élni. A nagyszerű színészek remekül alakítanak, a magyar szinkron elég elfogadható.
A lélektani aspektus is kellően kidolgozott, de lényegében csupán a saját maga által felállított alacsony elvárás-rendszernek felel meg. Bár meglehetősen problematikus a képregény világával való összehasonlítás, semmi nem szól az ellen, hogy a Hulk történetét a common sense kultúrkincsének tekintsük. Ha viszont így gondolkodunk, akkor kifogásolhatjuk, hogy a film lélektani ábrázolása egyoldalú: kizárólag Banner lelki vívódását láthatjuk, holott a képregény-eredetiben a Hulk is meg szeretne szabadulni Bannertől. Így, hogy ezt kihagyták, sajnos csak egy finom gellert kapott Békakirály-históriát szemlélünk: a tudós túl akar adni a rémen, kedvese szerelme a gyógyír, a zöld állat lecsillapul és jófiú lesz. A képregényből ismeretes, kettős pszichológiai árnyalás sajnos rövidítette volna a játékidőt, s a film kevesebb húst, fémet és téglát morzsolt volna el.
Az akciójelenetek kiváló digitális receptor-irritációt biztosítanak, de meglehetősen egysíkúak, mivel a Hulk hihetetlen erejét mennyiségileg igazolják. A legtöbb küzdelem az elforgácsolt tankok és a hasztalan növekvő lőszerkaliberek számbavételében merül ki. A Hulk azoban nem attól csodás és hihetetlen, hogy hány limuzinnal törli le az arcát és hány tengerészgyalogos fér el a körme alatt. A Hulk történetében elsősorban az emberben lévő látencia eltörlése és a tudattalan erőre emelkedése a hihetetlen; a Hulk a mindenkiben dohogó állati furor és vitalitás – az amorális eredő. Az emberi empátiával és jóakarattal szemben születik és lép fel, mint irtózatos, követelőző és életellenes alternatíva, ugyanakkor keserves harcok árán megszelídíthető: az állattá változott lényben is megszólítható az ember, még ha az animalitás ellen is áll. A történet a velünk született moralitás gondolatát járja körül, és ennek csodálatossága áll a középpontban, nem a zöld bőr.
Nyomasztó módon és elég idétlenül sikerült jelezni, hogy a saga nem érhet véget: az utolsó másodpercekben Vasember villámszereplésével elővételezik a jövőbéli nagy találkozást. Az ilyen típusú cliffhangereket el kellene felejteni. A Marvel már rég a filmipar része, nem menekülünk meg a folytatásoktól, felesleges ilyen ostobán utalgatni, hiába stíluselem ez a képregényben. Ez a gesztus azért is érthetetlen, mert kevéssel ez előtt valamit megsejtett a film: a Hulknak jót kell cselekednie, de dühét fékeznie fájdalmas és szégyenteljes. Itt kellett volna befejezni. Szép és képregényhez mérten lírai az a képsor, ahol a kifordult bűntudat elől iszkoló, ugráló monstrumot befogadja a porhanyós város.
