Ha a kedves olvasó hiányolna valamit a címből, az alábbi mondattani birtoktárgyak közül választhat: gondolata, (rém)álma, kívánsága, igénye, célja, bosszúvágya, lélekgyógyászati vérszomja.
Gustav Möller dán rendező eddig (2024) két egészestés filmet és egy ötrészes sorozatot rendezett. Első rendezése a 2018-19-es fesztiválévadban futott erős köröket The Guilty címmel (dánul: Den skyldige, magyarul: A bűnös), és miután bezsebelt 38 díjat, nemzetközi moziforgalmazást is kapott. Az elbeszélés során egyetlen rendőr dedukciós nyomozását követhetjük, amint megpróbál egy családierőszak-ügyet megoldani olyformán, hogy mindössze a potenciális elkövető és a lehetséges áldozat által a sürgősségi telefonvonalon neki elmondottakból következtet. Mivel egy percre sem hagyjuk el a szobát, vele együtt a néző is pontosan ugyanennyi tudáshoz jut, és mondanom se kell, ami egynek látszik, illetve a tárcsából hangzik, az végül másnak bizonyul. Mennybemenetel gyanánt amerikai remake-et forgattak belőle 2021-ben, rendezte Antoine Fuqua, a főszerepet Jake Gyllenhaal vitte, de nyilván az eredeti dán alkotás köröket ver az amerikai igyekezetre azért is, mert a klausztrofób egyszempontúságot fordulatban és azonosulásban gazdagabb élményre volt képes váltani.
Monitorozott önvád – Gustav Möller: Den skyldige / A bűnös
Gustav Möller többrétegű kamarafilmjében a főhős jellemfejlődése helyhez kötött módon, egy headset béklyójában történik meg.
Möller társalkotóval dolgozik, eddig ugyanis mindkét egészestés rendezése forgatókönyvét Emil Nygaard Albertsennel együtt remekelte, így a kritika tárgyát képező Fiúkét is (dánul: Vogter – ami magyarul őrző, angolul: Sons). A Fiúkban ismét – A bűnössel közös motívumként – egyetlen szűkebb belső tér a történet helyszíne, bár onnan az utolsó előtti jelenetben a szereplők kimozdulnak egy házig és a parkba. Közös még az elbeszélésnek a néző azonosulási határait beszűkítő módszere, ahogyan a (kézi)kamera javarészt a főhős börtönőrt, Evát keretezi, őt követi, körülötte imbolyog, illetve esetenként az ő nézőpontját érvényesíti. Ezzel a gyakorlattal szakít ugyan néha, párszor a térfigyelő kamerák felvételeit nézzük osztott képmezőben, vagy csak egyet, amint bizonyíték gyanánt alkalmazzák, de a nézőnek ez a ritka kivétel nemigen tűnik fel, így általánosul az a benyomásunk, hogy részesei voltunk végig Evával együtt a számára pokoljárásnak felérő néhány nap (hét? hónap?) eseményeiben.
A háttértörténetről semmit nem tudunk a 100 perces játékidő első harmadában, az alkotók a nézőt közvetlenül Eva mellé, a napi rutinba ejtőernyőztetik be és apró gesztusokból, mimikából, tőmondatos párbeszédekből bontakozik ki lassan az összkép. Valamelyik dán büntetés-végrehajtási intézetben dolgozik a legalacsonyabb biztonsági osztályon, ahol az őrök az apró kihágásokért büntetett fegyencekkel együtt főzik a kávét, tanulnak és meditálnak. A középkorú Eva itt elemében van, szelíden viszonyul, törődő anyaként őrködik a bezárt fiúk testi-lelki és szellemi épsége fölött. Ám egy napon új fegyenc érkezik a legmagasabb – nullás – biztonsági osztályra, a szikár, nyakig tetovált, hirtelenszőke Mikkel, pengeéles arcéllel és hideg tekintettel. Evát roppant nyugtalanítja a látványa, ámde mégis átkéreti magát a nullásba, ahol egész más rutin van szokásban. Itt a gyilkosságért ülő fegyencek és az őrök szigorúan rácson vagy ütésálló üvegen keresztül érintkeznek, kivéve az ételosztást, azt személyesen adják át, de elővigyázatból legalább ketten vannak jelen. Evának látszólag ügye van a 017-es cellába zárt Mikellel, ránézni alig tud, ám hosszú percekig nem derül ki az oka.
Aztán amikor új főnöke (Dar Salim) előveszi a fegyenc büntetőlapját, megtudjuk: Mikkel egy másik börtönben megölte az Evával egyazon családnevet viselő 19 éves fiút három évvel korábban, 16 évet kapott, abból a büntetésből készül leülni itt a maradékot. Ez nem rontóc, nem spoiler, benne foglaltatik a terjesztő által szétküldött rövid ismertetőben. Tehát a fiát ölte meg, Eva nyilván ezért igyekszik tönkretenni Mikkel életét a maga eszközeivel, például megtagadja tőle a cigarettaadagot, a vécé használatát, és egyre súlyosabb tettekre vetemedik. Egy alkalommal messze túllő a célon, zsarolhatóvá válik, s onnantól más eszköz után kell nézzen a bosszúhoz, Mikkel viszont továbbra sem sejt semmit Eva indítékáról. Sidse Babett Knudsen remekel a rejtett gyászterhet cipelő és azt aktív bosszúra váltó Eva szerepében, Sebastian Bull pompás játékkal hozza a férfibőrben vergődő kegyetlen kamaszt.
Möller rendező 4:3-as képarányt és kis mélységélességet alkalmaz, amivel eléri, hogy Eva tökéletesen el legyen szigetelve a környezetétől, ez pedig sejteti, hogy a középkorú nőnek titka van, vagy legalábbis valami nagy szomorúság gyötri. Amint a valóságra fény derül, a kamera szélesít a mélységélességen, többet érzékelünk, mondhatni távolabb látó betekintésünk keletkezik Eva lelkébe és vívódásába. A kinyíló perspektívába immár beleférhetnek lazított párbeszédek Eva és Mikkel között, amit főként arra használnak mindketten, hogy a másikat kutyaszorítóba űzzék – csakhogy a börtönben nem egyformán változatos az eszközkészletük. A kevés zenével megtámasztott narratíva lényegében a természetes zajoknak ad drámaformáló esélyt: bakancsok siklanak az önterülő cementen, kajaszekér zötyög, gumibot csattan, hörgések, futó lépések, rács zakatol, híg ürülék loccsan az egyenruhán.
Háromosztatú elbeszélésformát észlelünk, ami az elszigeteltséggel és a titkolt gyásszal kezdődik, miközben megismerjük a környezetet. Majd a film közepén kibontakozik a bosszú szűk lehetőségű mechanizmusa a térfigyelő kamerákkal agyonkontrollált közegben, amelyben Eva felülrendeltségből ad, és Mikkel kap, de néha alárendeltségből visszavág. Végül a dráma lezárásának lehetőségei tágra nyitják a nézői elvárást, ebben pedig meghatározó lehet, hogy Eva képes-e élni a véletlenül adódó lehetőséggel. Megbocsátásból-e vagy életkioltó bosszúból vizsgázik jelesre?
Möller, ez a váratlan szerző, A bűnös után itt is tudja hozni, beleírta és belerendezte ebbe is az egy kérdést, amit most vizsgál vagy valami okból érdekli: a bűn soha le nem zárható természetét, azt, ahogy csupán szenvtelenül kavarog, és fel nem szabadítóan, meg nem váltóan, optimizmusra nem cserélhetően emészti el a bekebelezett életeket. (Akár James Herbert Ködje). Csakhogy a Fiúktól eltérően A bűnös nem engedett annyi időt tölteni a főhős testmelegében, nem rezdültünk vele ennyire súlyosakat, többet láttunk a dühből, de kevesebbet a szülő világának teljes összeomlásából, s a minden gondolatot övező pokoli bűntudatból. Hatásos tehát a Fiúk, figyelmet érdemel az erőszak, valamint a bűn és bűnhődés esettanulmányaként, jóllehet néhány magyarázatnélküliség miatt – ahol Möllerék sajnos esélyt adtak pár logikai lyuknak – kisebb eséllyel indulhat a díjkiosztókon.
