Az amerikai filmekből vagy sorozatokból ismerősen csengő „hogyan szerezzünk férjet minél hamarabb?” kérdésre ad igen erőteljes és eredeti választ a hírügynökségi újságíróként és dokumentumfilm-rendezőként befutott Alix Delaporte első nagyjátékfilmje. Nyers romantikus dráma ellenszenves hősnővel, rideg tónusokban ábrázolt belső világgal, ami végül felszabadítóan megszépül. Mondhatni: nagyon is európai módon megformált válasz az amerikai kérdésre.

Angèle (Clotilde Hesme) egyáltalán nem az a fajta hölgy, aki egy átlagos-szirupos romantikus dráma középpontjában állhatna. Cseppet sem szirupos ugyanis a műfaj ezen darabja. Az erőteljes kezdőjelenetben például „természetben” fizet – egy katonababáért, amit Franciaországban még nem dobtak piacra. Egy rend ruhában, „teszek rá” testtartással és életfelfogással, elgyötört arccal próbál beilleszkedni egy kis, észak-francia halászfalu közösségébe, miután két évi fegyház után feltételesen szabadlábra helyezték. Újsághirdetés nyomán elszegődik az anyjával élő, nagydarab agglegény halász, Tony (Grégory Gadebois) mellé, bár fogalma sincs a halakról. Úgy gondolja, egy ilyen fickót könnyedén elcsábíthat, és ezzel megteremtheti a szükséges látszatot: ha férjhez megy és állást szerez, a bíróság visszaadja neki a kisfiát, Yohant (Antoine Couleau). Csakhogy a bamba agglegény nem is olyan bamba, és egy évekre cserben hagyott gyerekkel sem egyszerű ismét kapcsolatba kerülni. A bűn és a becsületes élet határán botladozó figurának néhány pofon után tudomásul kell vennie: ki kell hoznia magából a lehető legjobbat ahhoz, hogy bárki is megbecsülje – ehhez pedig ki kell belezni egy nagy rakás makrélát és érdemes felfűzni párezer buta girlandot is. Az állítólagos gonosztevőből – sosem derül ki, hogy pontosan miért ült börtönben, mi köze volt férje halálához – lassacskán előbújik egy darabos, de szerethető asszony, a hűvös agglegényről pedig kiderül, hogy Angèle ki nem mondott gondolataira is képes ráhangolódni.

A rendezőnő forgatókönyvírást tanult a Fémis-n – méltán állíthatjuk, hogy nem vesztegette az idejét az órákon: filmjében a remekül kitalált karakterek feszes dialógusai, „foghegyről-franciája” egyszerű természetességgel pergeti előre a cselekményt.

Delaporte első nagy játékfilmjén ugyanakkor érezhető a rendezőnő dokumentarista vénája is: világában a hétköznapi élet apró eseményei sorakoznak valószerű rendbe, nincsenek eget rengető változások és fordulatok. Angèle maga sem változik meg gyökeresen a játékidő végére: bukott angyal marad, aki elindul a jobb élet felé vezető úton; rájön, hogy makacson űzött célja önző volt, és megéri nem csak a látszat kedvéért rendbe szednie az életét. A főszereplőkön kívül emlékezetes színészi alakítást nyújt Evelyne Didi is: Myriam – Tony anyja – bozontos, vörös hajkoronájával azonnal kitűnik környezetéből: erős, faragatlan, földhözragadt, öntudatos, következetes, és nagyon tudja szeretni a fiait. Épp ezért kezdetben minden szóbeli és fizikai megnyilvánulásával ellenzi Angèle jelenlétét, s ez az ellenszenv fokozódik, amint lassacskán fény derül az egy szál göncével váratlanul beköltözött nő életének sötét részleteire. Anyaként viszont végül megértéssel fordul a másik, fiatalabb anya felé, és szorgalma láttán segít neki beilleszkedni új életébe.

Delaporte a képek terén sem használ erős szimbólumokat, bár a nyers, dísztelen, és hideg színekkel ábrázolt környezet, valamint a csupasz, semleges színű hátterek megtelnek élettel és melegséggel, amikor Angèle és Tony egymásra talál. Angèle félszegsége – akárcsak a sokáig kimért és visszafogott Tonyé – az esküvői fotó készítésének pillanatára sem tűnik el, viszont kedves lesz. A happy end eljön, de csendesen és ráérősen. Mindez egy olyan fajta visszafogottan és szerényen katartikus nézői élményt ad, ami miatt annak is érdemes beülnie a moziba, aki egyébként nem rajong hasonló műfajú filmekért.