Díszvetítés, avagy a filmgyártás vége – Rendezőportrék: Kalmár László

2004. február 15.

1979-ben Nemlaha György a Pesti Műsortól felkereste Kalmár Lászlót. A Filmmúzeumban 1963 óta első ízben vetítettek az idős rendezőtől: felújították élete egyik legnagyobb sikerét, az 1939-ben készült Halálos tavaszt. Az újságíró kérdésére Kalmár súlytalanul, mintegy mellékesen jegyezte meg: ő nem látta a filmet, mert akkora a közönségsikere, hogy nem kapott rá jegyet. Az alkotót elfelejtették, a művet bemutatták. Az otromba eset azzal párosult, hogy avatott népnevelő kritikusok erejüket nem kímélve próbálták elmagyarázni a moziba tóduló tömegeknek, miért kell lenézni, giccsnek tartani, végső soron miért nem szabad szeretni a filmet. Járt volna-e akkor díszvetítés Kalmárnak – legyen most ez a kérdés.

Két nő – Gimes Miklós: Anya / Mutter

2003. november 15.

A budapesti magyarul, a svájci csak németül beszél. A budapesti karrierista, befutott, csinos fiatal nő, akinek születik egy kisgyereke, de a másfajta elfoglaltságok miatt keveset tud lenni vele. A svájci gyerekét egyedül nevelő anya, az azzal járó összes felelősséggel. A pestinek ugyan kikapós a férje, de van, aki szintén sokra vitte. A svájci azért dolgozik, úgyszólván mindegy is, mit, mert fel kell nevelnie a fiát, s csak magára számíthat.

A tenyéren természetesen tollászkodó madár – Műfaji problémák a 90-es évek néhány Erdélyben játszódó dokumentumfilmje kapcsán

2000. november 15.

Ne szépítsük: az Erdély-tematikájú sablonos riportfilmeknek szezonjuk van. Ha azonban bátran eloszlatjuk az „Édes Erdély" közhelyes bús ködét, nyereségünk egy termékeny paradoxon: azok a filmek az igazán izgalmasak, ahol csak mintegy háttérként van jelen a táj, az ország. A lényeg a történetben keresendő, a hősökben. A személyiségtől törvényszerűen fordulunk vissza a tájhoz: attól válik fontossá a környezet, hogy azok a bizonyos emberek éppen ott és csakis ott lettek azzá, akikként érdekesek.