Az Eileen a majdnemek filmje: majdnem tökéletes Hitchcock-újrázás, majdnem valódi mélységgel rendelkező karakterdráma és majdnem hibátlan elegye mindezeknek, végül azonban egyik területen sem ér igazán csúcsra. William Oldroyd azonban kétségtelenül tehetséges rendező, Anne Hathaway pedig évről évre egyre jobb színésznő.
A 2016-os Lady Macbeth tankönyvi függetlenfilmes siker volt: főszereplőjéből, Florence Pugh-ból egy pillantás alatt elsővonalas hollywoodi színésznőt csinált, de rendezőjét, a brit William Oldroydot is magasabb polcra helyezte. A siker nem volt véletlen: a Lady Macbeth azon filmek közé tartozik, amelyeket ha régen is láttunk, pontosan emlékszünk, milyen érzés volt nézni. Oldroyd rendezése azzal vált igazán emlékezetessé, hogy az erőszakot, a hatalommal való visszaélést egy szemtelen, már-már eszköztelen stílussal tette még kínzóbbá. Ezek alapján nagyjából meg lehetett tippelni, milyen lesz majd az Eileen, Oldroyd meglepően nagy szünet után jelentkező következő rendezése. Annyi csupán a (nem elhanyagolható) különbség, hogy az Ottessa Moshfegh magyarul is megjelent regénye nyomán készült mozi erősebb műfaji hagyományokkal rendelkezik, világa pedig más módon stilizált, mint a korábbi műé.
A fiatal Eileen (Thomasin McKenzie) életében nincs túl sok izgalom. Apja (Shea Whigham) súlyos alkoholproblémákkal küzd, a lány helyi börtönben végzett adminisztrációs munkája pedig nem tartogat sok izgalmat. Hacsak azt nem számoljuk, hogy Eileen az egyik börtönőrről fantáziál, és nagyon érdekli az egyik rab sorsa. Ezt a „idillt” hamar megbontja, amikor megérkezik Rebecca (Anne Hathaway), az új pszichológus, aki a lányhoz hasonlóan elkezd érdekelődni az említett rab története iránt, aki a vádak szerint saját apját ölte meg. Ahogy a két nő elkezd nyomozni, közelebb kerülünk Eileen elfojátsaihoz is.
A két Oldroyd-rendezés közötti tematikus kapcsolatok nem is lehetnének egyértelműbbek: mindkét alkotásban a helyzetükkel elégedetlen, abból kitörni vágyó fiatal nőket figyelhetünk, akik a szélsőséges eszközöktől sem riadnak vissza céljuk elérése érdekében. Az erőszak tehát erőszakot szül, és ezt a kört nem is lehet megtörni. Ám ezúttal mindez egy sokkal egyértelműbb bűnügyi történetbe ágyazódik bele, amely hangsúlyosabbá teszi a történet hitchcocki ihletését. Az Eileen ezzel együtt nem idézi meg a maga teljességében az angol mestert, akinek a filmjeiben nagyon sokáig rejtve marad, hogy mi a történet valódi tétje. A legtöbben persze a Psychót említik meg ilyen szempontból, de érdemes megnézni ezzel a szemmel például a Hátsó ablakot is, szinte hihetetlen, mennyire mesterien marad félhomályban, hogy mi van valójában a történet mélyén.
Az Eileen címszereplője azonban már az első jelenetben maszturbál, és később is jellemző lesz a filmre, hogy olyan dolgokat mond ki, mutat meg a rendező, amelyek már a történet korábbi szakaszaiból egyértelműek voltak. A pszichoanalitikus olvasat azonban nem ér véget a hitchcocki ihletéssel: Oldroyd a klasszikus bergmani megkettőzést is használja (ahogy például nemrégiben a May December), a két főszereplőnő között folyamatos a szerepcsere. Kezdetben Rebecca akarja bevonni Eileent a bűnös világába, amikor azonban megtörténik a film legnagyobb fordulata, már Eileen lesz az, aki nagyobb magabiztossággal biztatja újdonsült barátnőjét. Egész egyszerűen azért, mert el akar menni, az Eileen pedig ilyen értelemben például az Ígéretes fiatal nővel is szoros kapcsolatot ápol – a műfaji séma mindkét esetben a női önkifejezés ábrázolására szolgál.
Ráadásul a film legfontosabb jelenetei egy pincében zajlanak, ez pedig a mozikban is gyakran kerül asszociációs viszonyba a tudatalattival. Nem véletlenül merül fel a kérdés a film rejtélyes befejezése nyomán, hogy vajon mennyi volt valóságos abból, amit az elmúlt 100 percben láthattunk. Vajon Rebecca a kitaláció szüleménye vagy egy katalizátor, aki pont addig van jelen az életünkben, amíg szükséges? Oldroyd ebben a kérdésben (nagyon helyesen) nem foglal állást, és bár ezen a téren jót tesz a filmnek a félhomály, végül mégis egyfajta koncepcióbéli tisztázatlanságot érezhetünk a végeredményen. Az Eileen túl lassan építkezik ahhoz, hogy emlékezetes műfaji darab legyen, ugyanakkor igazi mélységgel sem rendelkezik.
Pedig szakmai erényei bőséggel vannak: Oldroydék tökéletesen teremtik meg a ‘60-as évek Amerikájának sáros atmoszféráját, a Lady Macbeth-hez hasonló, ám ezúttal több színt használó képi világ ennek a filmnek is nagyon jól áll, a szereposztás pedig valóban elsőrangú: az alkoholista apa szerepében Shea Whigham tökéletes típuscasting, Thomasin McKenzie remekül ábrázolja a főszereplő átalakulását, Anne Hathaway pedig egy olyan szerepben nyújt remek alakítást, amelyet könnyedén el lehetett volna rontani.
Az Eileen tehát egyáltalán nem rossz film, ismét bizonyítja, hogy William Oldroyd nagy rendezőígéret. De továbbra is csak ígéret.
