Minimum elgondolkodtató: mi kell ahhoz, hogy egy ránézésre átlagos szörnyinváziós horror Velencében, az egyik legrangosabb A-listás filmfesztiválon debütáljon? A válasz abban keresendő, hogy az elsőfilmes Sébastien Vaniček szerint a külvárosi panelblokk lakóit tizedelő óriáspókoknál is létezik veszélyesebb bestia.

Ismerős az a mém, ami egy lángokban álló házat ábrázol, és a felette olvasható felirat szűkszavú magyarázata szerint azért ég, mert „egy pók volt odabent”? A végletekig leegyszerűsítve olyan, mintha Sébastien Vaniček első nagyjátékfilmje, a Pókok éppen ezt a poénos képet „adaptálta” volna, ám a rendező által felsorakoztatott nyolclábúak mennyiségét és méretét tekintve ez a fajta problémakezelés nem is annyira vicces, inkább az egyetlen észszerű megoldás. A rossz hírű párizsi külvárosban felnőtt filmes tisztában volt azzal, hogy az elmesélni kívánt történetéhez választott alműfaj hasonló alkotásait rendszerint a trash határát erősen súroló B-filmek degradáló bélyegével illetik, de ő azt tűzte ki céljául, hogy igenis felrázza az egy kaptafára silányuló inváziós horrorokat. Törekvései nem bizonyultak eredménytelennek, a Pókok ugyanis a velencei filmfesztiválos premierje óta folyamatosan járja a kifejezetten műfaji és a kötetlenebb fókuszú versenyeket egyaránt.

A dacos, de aranyszívű Kaleb (Théo Christine) minden erejével próbál kitörni otthonából, a párizsi agglomeráció szociális bérlakásokkal betelepített betontömbjéből, láthatóan azonban semmi nem akar összejönni neki az életben. Édesanyját nemrég elveszítette, testvérével, Manonnal (Lisa Nyarko) viharossá vált a kapcsolata, legjobb barátjától, Jordytól (Finnegan Oldfield) elhidegült, és nem megy túl fényesen a lakótelepi biznisze sem. Egyetlen örömét csúszómászók, férgek és rovarok szenvedélyes gyűjtésében leli, nem csoda hát, hogy felcsillan a szeme, amikor beszállítója boltjának alagsorában rábukkan egy műanyag ételesbe zárt pókra. Kaleb viszont csak akkor jön rá, milyen veszélyes fajtájú ízeltlábú az új kedvence, amikor már gombamódra szaporodnak a panelházban a pókhálók, az egyre nagyobb és mérgesebb pókok – s velük együtt a halottak.

Amennyire hétköznapi félelemforrásnak számítanak a pókok, ahhoz képest meglepően kevésszer építenek rájuk egész horrorfilmeket. Akad azért néhány „klasszikus”, mint például az Óriáspók (Tarantula, 1955), a máig etalonnak számító Arachnophobia – Pókiszony (1990) vagy a Mérges pókok (Eight Legged Freaks, 2002), amiket ha nem paródiának szántak eredetileg, akkor meg az idő múlása redukálta őket kedvesen gagyi rémisztgetéssé. Ezzel szemben Vaniček pókinváziója láttán nem igazán támad kedvünk nevetni, inkább a film tréfálja meg ügyesen az agyunkat: a székben ülve gyakran kaphatjuk magunkat ideges fészkelődésen, miközben a testünk különféle pontokon produkál fantomviszketéseket. Mindezt úgy tudják elérni az alkotók, hogy jumpscare-ekhez voltaképpen alig folyamodnak, az irtózatos nyolclábúak legtöbbször megbújnak a homályos háttérben, vagy kreatívan kivitelezett sejtetésekkel, fényjátékokkal érzékelteti őket a kamera. Ám olyan sokszor lövi el a film ezeket a megoldásokat, hogy még a kevésbé avatott szemű néző is gyanút fog, és nem alaptalanul. A stábnak nemes egyszerűséggel nem volt elég pénze CGI-ra, ezért amellett, hogy igazi pókokat(!) is bevetettek a forgatáson, nagyon okosan a filmnyelv segítségével igyekeztek megteremteni a kívánt feszültséget.

Az utómunka lehatárolt lehetőségei ellenére furcsa azért, milyen keveset kapunk a 100 perces – de kétórásnak érződő – játékidő során abból, amiért elsősorban befizettünk. A panelházas pókpokol helyett a főszereplők személyes motivációit elmélyítő drámai szálra helyeződik nagyobb hangsúly, ami megannyi szájbarágós, sok esetben egyenesen önismétlő jelenethez vezet. Kaleb inkább irritáló, mintsem azonosulható főhős: az egy dolog ugyanis – bár közel sem elhanyagolható –, hogy ő a felelős az apókalipszis kirobbanásáért, de ennek tetejébe neki köszönhető a legkevésbé, hogy néhány karakter mégis túléli a hálószövők agresszív területfoglalását.

Ennél érdekesebb az a társadalmi kommentár, amit az allegóriaként is értelmezhető szörnyfilmes köntösbe öltöztetett a forgatókönyvet szintén jegyző Vaniček és írótársa, Florent Bernard. A sztori központi helyszíne már önmagában rendkívül beszédes: a nyolcvanas évek közepén átadott Les Arènes de Picasso gigantikus betonkorongja a szegénység felszámolásáért tett törekvések egyik ikonikus építménye Párizsban. A rendező több interjúban is beszélt arról, hogy erős párhuzamot lát az ott élő, a társadalom perifériájára szorult, elszegényedett és mélyen lenézett réteg, illetve a pókok között, mivel szerinte mindkettőt démonizálják és eltapossák. Aki ebből a közegből származik, az egy eltüntethetetlen bélyeget visel magán, és ezt a Pókok számos aprósággal érzékelteti. Kalebről még a saját testvére is azt feltételezi, hogy luxuscipők helyett drogokkal kereskedik, a híreket figyelve pedig szomorú beletörődéssel jegyzik meg a szereplők, hogy a sajtó egyetlen szót sem szentel a lakótelepi katasztrófának.

A gyilkos ízeltlábúak és a vesztegzárba került karakterek közötti párhuzamot a filmben csak „Darwin-dologként” emlegetett evolúciós elmélet visszatérő motívuma húzza még szorosabbra. A témában jártas Jordy az ellenséges környezethez való alkalmazkodással magyarázza a pókok gyors szaporodását és növekedését, a panelblokkban ragadt szereplők pedig hasonlóan kétségbeesett harcot vívnak a túlélésért az őket „fogva tartó” rendőrökkel szemben. A karantén fojtogató jelensége ugyanakkor kitágítja az említett allegorikus olvasatot, és egy mindannyiunk számára ismerős (és azóta is rettegett) élményt aktivál az emlékezetünkben. A Pókok tehát hol esetlenül, hol egészen direkt módon, de reflektálni akar kurrens társadalmi frusztrációkra, ami egyáltalán nem idegen a szóban forgó szubzsánertől.

A Pókok klausztrofób alapszituációja mondanivalójában előbb idézi a [Rec] című 2007-es kultikus spanyol horrorfilmet, ám akkor sem tévedünk nagyot, ha a 2023-as Gonosz halott: Az ébredés (Evil Dead Rise) jut eszünkbe róla. Éppen ezért talán nem véletlen, hogy a részleteiben recsegő-ropogó, összegészében viszont meggyőző, néhol kifejezetten hatásos debütálás egyenesen a legendás franchise következő spinoffjának rendezői székébe repítette Sébastien Vaničeket. Egy ilyen kaliberű horrorhoz garantált a kellő büdzsé, de reménykedjünk azért, hogy a feltörekvő filmes ettől még nem vágja majd sutba mindazt, ami a Pókok legnagyobb erőssége.