A legendás grand guignol-széria legújabb darabja nem nő fel az elődök hírnevéhez, de a padlóra hányt tejsodó tükrében azért még felvillan az egykori pimasz szellem.
A bűzös emberi váladékokban tocsogó splatter-filmek zsánerében bravúros teljesítménynek számító Gonosz halott a ’80-as évek derekán új fejezetet nyitott a horrortörténet nagykönyvében. A garasos költségvetés ellenére (vagy éppen azt kihasználva) a műfaj formanyelvének újraírásával Sam Raimi olyan szertelen gonzó opuszt rendezett, amely különleges „unsteadicam”-fahrtjaival és dübörgő hanghatásaival operálva egészen infernális élményt nyújtott. A kor másik nagy sikerével, a Péntek 13-mal kontrasztban, a filmben a szubjektív kamera már nem a bokrok között kuksolva leste ki áldozatait, hanem egy hurrikán intenzitásával gázolt át még az erdő mélyén rejlő kalyiba ablakain is. Az alig párbites rémtörténet faházában rekedt szereplőket nem a lustán felskiccelt jellemrajzuk, hanem az agresszívan sikló felvevőgép, illetve a klausztrofóbiát előidéző szuperközelik tették fojtogatóan azonosulhatóvá. A film felháborítóan fiatal rendezője egy olyan lázálomlogikával dolgozó narratívába szorította karaktereit, amelynek ha volt is valami csekély ésszerűsége, akkor is legfeljebb csak szubtextuális szinten – szüzséje a gótikus hagyományokhoz hűen jelképesen a halált és a szexualitást vonta egymással közeli rokonságba –, a Gonosz halott azonban nem az asszociatív tartalmai, hanem zsigeri hatása miatt vált annyira maradandóvá: Az 1981-ben bemutatott mű maga a vegytiszta horror.
Raimi is regisztrálhatta, hogy eredeti filmjének delejes lovecrafti atmoszféráját szinte képtelenség lenne reprodukálni, ezért a folytatás elkészítésekor műfajt váltott, amely újfent felért egy vérfrissítéssel. Ennélfogva Marx híres mondása a B-film-történelemben is igazolást nyert: ami először tragédia, másszor már bohózat. A burleszkelemekkel megbolondított Gonosz halott 2 nem pusztán egészen újszerű zsánerelegyet alkotott, de a Bruce Campbell által alakított csetlő-botló, ám karizmatikus láncfűrészkarú antihősét is beemelte a rémmozik ikonjainak pantheonjába. Az azóta eltelt közel négy évtizedben a Gonosz halott kész blockbuster franchise-zá nőtte ki magát – többek közt képregényekkel, videójátékokkal, Broadway-musicallel és persze jobb-rosszabb mozgóképes továbbgondolásokkal (rókabőrökkel) is.
Trendes feltámadás – Fede Alvarez: Evil Dead / Gonosz halott
Egy „az eredetit senkinek sem kell bemutatni” típusú film remake-jének létjogosultsága mindig kérdéses. Sam Raimi, az eredeti Evil Dead-trilógiával dobbantó rendező ezt a létjogosultságot most produceri kredittel erősíti meg, de potyára: az új film teljesen „raimitlen”, márpedig más vonzereje nemigen lett volna.
A legutóbbi darabolda, az ír Lee Cronin által jegyzett Evil Dead Rise a 2013-as újrázáshoz hasonlóan egészen a sorozat első részéből ismert démoni fának a gyökereihez nyújtózik vissza, azzal az újítással, hogy a vadon helyett egy bontásra váró nagyvárosi bérház kriptahangulatú falai közé zárja vázlatos figuráit. Köztük van Alyssa Sutherland savanyúképű tetoválóművésze, Ellie és három személyiségdeficites csemetéje, akiknek a nevét sem lesz alkalmunk megjegyezni. Családfőjük hónapokkal ezelőtt leugrott egy doboz cigarettáért és azóta sem tért vissza, helyette végül az anya lecsúszott, várandós húga Beth (Lily Sullivan) toppan be a szokatlanul gyengén megvilágított lakásba, ahol csak egy kanapét keres, amire kimerülten rázuhanhat. Mindeközben egy földrengés feltöri az alagsori parkolóház aszfaltját, ahol az egyelőre csak képletesen csonka família kotnyeles kölykei rátalálnak a Halottak könyvére egy elhagyatott széfben, amelynek következményeként ezúttal is elszabadul a pokol és a szörnnyé változó anya neveletlen gyerekei életére tör.
Innentől kezdve az innovatív elődök emlékezetesebb dramaturgiai súlypontjai ismétlődnek meg a kurrens plázamozik ízlésvilágának ritmusához igazítva. Cronin tagadhatatlanul éles szemű filmes, úgyhogy ügyesen veszi az akadályokat és nem okoz neki gondot Raimi sajátos stilisztika jegyeinek értő alkalmazása sem, de rendezése a profizmus ellenére is üres imitáció marad csupán, megközelítéséből hiányoznak az igazán újszerű megoldások. Ezúttal is, mint az előző filmjében, A gyermekben (The Hole in the Ground), az anyaság félelmeit dolgozza fel a horror eszköztárához nyúlva, ám e téren is csak felületességre és bejáratott panelekre futja. Az akcióhősnővé vedlő Beth és a 9 éves Nellie között kibontakozó viszony szinte egy az egyben A bolygó neve: Halálban megismert mintázatot követi, de a cameroni előzményeknél jóval szerényebb hatásfokkal: hiába idézi meg az aláfestés James Horner Bishop’s Countdownját, megfelelően realizált személyiségek nélkül nem tudunk érzelmileg a karakterek kálváriájába bevonódni. A kislány pontosan olyan, mint az összes hasonló narratíva kislánya, tehát egy pillanatra sem emlékeztet valós, hús-vér kortársaira: hogy ne frusztrálja a kikapcsolódni vágyó moziba járókat, nem sír, nem hisztizik és még a rátámadó szörnyanyát is olyan kifejezéstelenül nyugtázza, hogy hozzá képest Newt tényleg nyuszinak tűnik.
Ami még kiábrándítóbb, hogy az Evil Dead Rise bőséges referenciakészlete a ’81-es eredeti legbotrányosabb fantazmagóriájának feldolgozásában is csak közepesre vizsgázik. A Gonosz halott buján burjánzó indáinak abúzusszekvenciája nem egyszerűen felkavaró, de már-már mitologikus színezetű asszonyrablás. Ehhez képest a korszellemhez finomított Rise variánsa bosszantóan bátortalan és instant felejthető, ami még egy fantáziátlan James Wan-opusz keretei közül sem lenne képes kitűnni.
Szerencsére azonban Cronintól sem idegen Raimi vásári akasztófahumora és filmjének kézműves effektusai is egészen lenyűgözőek. Némelyik jobban sikerült jelenetsor alatt még a francia extrémisták gornóin nevelkedő gyerkőcök is fel fognak szisszenni, ráadásul a Ford Fairlane kalandjai után szabadon a sajtreszelő nem rendeltetésszerű használatáról is új ismeretekkel gazdagodhatnak. A testhorrorba hajló finálé kerberosza szintén elismerésre méltóan monstruózusra sikerült, ami a családi széthullás-egyesülés dinamika mellett mitikus dimenziót is kölcsönöz a filmnek.
A digitális képsorok simasága persze így sem képes megközelíteni a klasszikusok bárdolatlan báját: a kockás ingujjakból spriccelő tormakrém, vagy a pattogós cukorkától bugyogó szemgödrök valószínűleg már ’81-ben sem csaptak be senkit. A Gonosz halott trükkjei mára még inkább megkoptak, a film karneváli hevülete mégis örök. Ezzel szemben, amikor napjainkban már az Alkonyat rendezőnőjének új komédiájában is Lucio Fulci kinetikus lidércnyomásait megszégyenítő szemkinyomásokkal szembesülünk, az Evil Dead Rise vérgőze hamar elpárolog.
.jpg)
