A legendás grand guignol-széria legújabb darabja nem nő fel az elődök hírnevéhez, de a padlóra hányt tejsodó tükrében azért még felvillan az egykori pimasz szellem.
A bűzös emberi váladékokban tocsogó splatter-filmek zsánerében bravúros teljesítménynek számító Gonosz halott a ’80-as évek derekán új fejezetet nyitott a horrortörténet nagykönyvében. A garasos költségvetés ellenére (vagy éppen azt kihasználva) a műfaj formanyelvének újraírásával Sam Raimi olyan szertelen gonzó opuszt rendezett, amely különleges „unsteadicam”-fahrtjaival és dübörgő hanghatásaival operálva egészen infernális élményt nyújtott. A kor másik nagy sikerével, a Péntek 13-mal kontrasztban, a filmben a szubjektív kamera már nem a bokrok között kuksolva leste ki áldozatait, hanem egy hurrikán intenzitásával gázolt át még az erdő mélyén rejlő kalyiba ablakain is. Az alig párbites rémtörténet faházában rekedt szereplőket nem a lustán felskiccelt jellemrajzuk, hanem az agresszívan sikló felvevőgép, illetve a klausztrofóbiát előidéző szuperközelik tették fojtogatóan azonosulhatóvá. A film felháborítóan fiatal rendezője egy olyan lázálomlogikával dolgozó narratívába szorította karaktereit, amelynek ha volt is valami csekély ésszerűsége, akkor is legfeljebb csak szubtextuális szinten – szüzséje a gótikus hagyományokhoz hűen jelképesen a halált és a szexualitást vonta egymással közeli rokonságba –, a Gonosz halott azonban nem az asszociatív tartalmai, hanem zsigeri hatása miatt vált annyira maradandóvá: Az 1981-ben bemutatott mű maga a vegytiszta horror.
Raimi is regisztrálhatta, hogy eredeti filmjének delejes lovecrafti atmoszféráját szinte képtelenség lenne reprodukálni, ezért a folytatás elkészítésekor műfajt váltott, amely újfent felért egy vérfrissítéssel. Ennélfogva Marx híres mondása a B-film-történelemben is igazolást nyert: ami először tragédia, másszor már bohózat. A burleszkelemekkel megbolondított Gonosz halott 2 nem pusztán egészen újszerű zsánerelegyet alkotott, de a Bruce Campbell által alakított csetlő-botló, ám karizmatikus láncfűrészkarú antihősét is beemelte a rémmozik ikonjainak pantheonjába. Az azóta eltelt közel négy évtizedben a Gonosz halott kész blockbuster franchise-zá nőtte ki magát – többek közt képregényekkel, videójátékokkal, Broadway-musicallel és persze jobb-rosszabb mozgóképes továbbgondolásokkal (rókabőrökkel) is.
Trendes feltámadás – Fede Alvarez: Evil Dead / Gonosz halott
Egy „az eredetit senkinek sem kell bemutatni” típusú film remake-jének létjogosultsága mindig kérdéses. Sam Raimi, az eredeti Evil Dead-trilógiával dobbantó rendező ezt a létjogosultságot most produceri kredittel erősíti meg, de potyára: az új film teljesen „raimitlen”, márpedig más vonzereje nemigen lett volna.
A legutóbbi darabolda, az ír Lee Cronin által jegyzett Evil Dead Rise a 2013-as újrázáshoz hasonlóan egészen a sorozat első részéből ismert démoni fának a gyökereihez nyújtózik vissza, azzal az újítással, hogy a vadon helyett egy bontásra váró nagyvárosi bérház kriptahangulatú falai közé zárja vázlatos figuráit. Köztük van Alyssa Sutherland savanyúképű tetoválóművésze, Ellie és három személyiségdeficites csemetéje, akiknek a nevét sem lesz alkalmunk megjegyezni. Családfőjük hónapokkal ezelőtt leugrott egy doboz cigarettáért és azóta sem tért vissza, helyette végül az anya lecsúszott, várandós húga Beth (Lily Sullivan) toppan be a szokatlanul gyengén megvilágított lakásba, ahol csak egy kanapét keres, amire kimerülten rázuhanhat. Mindeközben egy földrengés feltöri az alagsori parkolóház aszfaltját, ahol az egyelőre csak képletesen csonka família kotnyeles kölykei rátalálnak a Halottak könyvére egy elhagyatott széfben, amelynek következményeként ezúttal is elszabadul a pokol és a szörnnyé változó anya neveletlen gyerekei életére tör.
Innentől kezdve az innovatív elődök emlékezetesebb dramaturgiai súlypontjai ismétlődnek meg a kurrens plázamozik ízlésvilágának ritmusához igazítva. Cronin tagadhatatlanul éles szemű filmes, úgyhogy ügyesen veszi az akadályokat és nem okoz neki gondot Raimi sajátos stilisztika jegyeinek értő alkalmazása sem, de rendezése a profizmus ellenére is üres imitáció marad csupán, megközelítéséből hiányoznak az igazán újszerű megoldások. Ezúttal is, mint az előző filmjében, A gyermekben (The Hole in the Ground), az anyaság félelmeit dolgozza fel a horror eszköztárához nyúlva, ám e téren is csak felületességre és bejáratott panelekre futja. Az akcióhősnővé vedlő Beth és a 9 éves Nellie között kibontakozó viszony szinte egy az egyben A bolygó neve: Halálban megismert mintázatot követi, de a cameroni előzményeknél jóval szerényebb hatásfokkal: hiába idézi meg az aláfestés James Horner Bishop’s Countdownját, megfelelően realizált személyiségek nélkül nem tudunk érzelmileg a karakterek kálváriájába bevonódni. A kislány pontosan olyan, mint az összes hasonló narratíva kislánya, tehát egy pillanatra sem emlékeztet valós, hús-vér kortársaira: hogy ne frusztrálja a kikapcsolódni vágyó moziba járókat, nem sír, nem hisztizik és még a rátámadó szörnyanyát is olyan kifejezéstelenül nyugtázza, hogy hozzá képest Newt tényleg nyuszinak tűnik.
Ami még kiábrándítóbb, hogy az Evil Dead Rise bőséges referenciakészlete a ’81-es eredeti legbotrányosabb fantazmagóriájának feldolgozásában is csak közepesre vizsgázik. A Gonosz halott buján burjánzó indáinak abúzusszekvenciája nem egyszerűen felkavaró, de már-már mitologikus színezetű asszonyrablás. Ehhez képest a korszellemhez finomított Rise variánsa bosszantóan bátortalan és instant felejthető, ami még egy fantáziátlan James Wan-opusz keretei közül sem lenne képes kitűnni.
Szerencsére azonban Cronintól sem idegen Raimi vásári akasztófahumora és filmjének kézműves effektusai is egészen lenyűgözőek. Némelyik jobban sikerült jelenetsor alatt még a francia extrémisták gornóin nevelkedő gyerkőcök is fel fognak szisszenni, ráadásul a Ford Fairlane kalandjai után szabadon a sajtreszelő nem rendeltetésszerű használatáról is új ismeretekkel gazdagodhatnak. A testhorrorba hajló finálé kerberosza szintén elismerésre méltóan monstruózusra sikerült, ami a családi széthullás-egyesülés dinamika mellett mitikus dimenziót is kölcsönöz a filmnek.
A digitális képsorok simasága persze így sem képes megközelíteni a klasszikusok bárdolatlan báját: a kockás ingujjakból spriccelő tormakrém, vagy a pattogós cukorkától bugyogó szemgödrök valószínűleg már ’81-ben sem csaptak be senkit. A Gonosz halott trükkjei mára még inkább megkoptak, a film karneváli hevülete mégis örök. Ezzel szemben, amikor napjainkban már az Alkonyat rendezőnőjének új komédiájában is Lucio Fulci kinetikus lidércnyomásait megszégyenítő szemkinyomásokkal szembesülünk, az Evil Dead Rise vérgőze hamar elpárolog.
