A robotokról könyvtárnyi sci-fi világirodalom halmozódott már fel a kifejezés 1921-es megszületése óta, de az animáció „irodalmán” belül is bőven találni robotos történeteket, mint pl. a Wall-E, a Hős6os, a Robotok, vagy akár a Mikrobi sorozat. Ugyanakkor az irodalmi példálózás se oktalan, hiszen cikkünk tárgya, A vad robot is egy azonos című bestseller regény alapján készült.

Roz, a hajótörést szenvedett háztartási robot egy ember által lakatlan, nagyjából kontinentális éghajlatú szigeten ébred először öntudatra, és tulajdonosát keresve azonnal igyekszik interakcióba lépni a sziget állataival, akik akár a Bambi statisztái is lehetnének (bár az arcukban van valami furcsaság). A robot programozott küldetése, „életcélja” – hogy folyamatosan feladatokat kapjon és azokat teljesítse – nehezen találkozik a gyanakvó „bennszülöttek” igényeivel, mígnem váratlanul azt a feladatot kapja a sorstól, hogy egy elárvult kisliba gondviselőjévé, anyjává váljon, társa ebben pedig egy magányos róka lesz. Ők hárman kvázi családot alkotnak, bár az „apa” szó sosem hangzik el közöttük – ami tulajdonképpen logikus írói döntés az állatvilág nagyrészéből kiindulva, ahol az apa a legritkább esetben vesz részt az utódok felnevelésében. A körülöttük élő vad- és robotvilág társadalmát pedig néhány karakteres mellékszereplőn keresztül villantja fel a film: Hosszúnyakat, az idős gúnárt, aki Derűcsőr (a kisliba) fajtársa és mentora; Rózsafarkat, a tapasztalt nagycsaládos oposszumot, aki Rozt látja el anyai tanácsokkal; vagy Vontrát, aki egyfajta főgonoszként azért érkezik a szigetre, hogy a „meghibásodott” Rozt bármi áron visszatoloncolja a gyártósorra.

A film egyfelől igyekszik hitelesen bemutatni a természet és a robotvilág törvényeit, másfelől olyan alapvető emberi értékeket közvetít, mint a szeretet, önfeláldozás és így tovább, és eközben olykor óhatatlanul szépelgő önellentmondásokba keveredik. Mert amikor egy gyerekeknek készült mozgókép megpróbálja valósághűen ábrázolni az állatvilágot – mint ahogy teszi ez a film is úgy az első harmadában –, akkor előbb-utóbb kénytelen közelíteni egymáshoz az addig szemben álló karaktereket, akik, miután bárány a farkassal lakozott, már nyilván nem fogják megenni egymást. (De akkor mit fognak?) És ez valamelyest elértékteleníti a feltételezhető szándékot – bár ezt valószínűleg csak a felnőtt nézőpontom mondatja velem, és az is utólagosan. A főhősök ugyanis olyannyira szerethetőek, hogy az a film sutaságait, felszínességeit is elfeledteti. Hozzáteszem, az elején meg is fogadtam, hogy majd direkt fülelni fogom a környező gyerekközönség reakcióit, de pár hangosabb „Roz” felkiáltástól eltekintve több nem jutott el a tudatomig, mert a rajzfilm kb. a legelső jelenetben beszippantott, és onnantól csak hagytam magamon átrobogni annak teljes érzelmi hullámvasútjával; nemegyszer ki is buggyant a könnyem a mozi sötétjében.

A történettel azért könnyű azonosulni, mert számos toposzt egyesít, a merőben különböző hátterű karakterek szembeállításán túl megjelenik a rút kiskacsa figurája, a választott család motívuma, az anyaságé, az ellenállásé, a pacifizmusé, a számkivetettségé, a nerdségé és így tovább. Ezek részben örökérvényű, részben nagyon is aktuális emberi kérdések, amiket a film egy nagyjából kiskamasz korú gyermek értelmi-érzelmi fejlettségének megfelelő tálalásban vet fel és válaszol meg. Egész piciknek azonban nem ajánlanám, mert időnként meglehetősen nyers és erőszakos; hivatalos besorolása szerint 12 éven aluliak nem is ajánlott.

Dicséretre méltó a film sűrítettsége: nincsenek felesleges jelenetei, üresjáratai (csaknem két év vagy talán még hosszabb idő telik el a szereplők életében alig több mint másfél óra alatt); sőt, a kezdő- és egy-két későbbi jelenet is olyan iramot diktál, hogy a szem alig bírja követni (legalábbis egy korombelié). A vad robot tele van akcióval, fordulattal, némi humorral és még a legkatartikusabb, legszívmelengetőbb jeleneteket is nagyrészt szavak nélkül valósítja meg, ahelyett, hogy a műfajban megszokott módon, a szereplők „szájába” (csőrébe-pofájába-hangszórójába) erőltetett, érzelgős dialógusokkal húzná a drága játékidőt. Az alkotók láthatóan komolyan vették a „mutasd, ne meséld” elvet, bár talán nem is várható más egy olyan veterán animátortól, mint Chris Sanders (aki a fél Disney- és Dreamworks-katalógus írója volt, úgymint A szépség és a szörnyeteg, Aladdin, Az oroszlánkirály, Lilo és Stitch, Így neveld a sárkányodat, Croodék).

A történet főhősei a pergő cselekmény során látványos karakterfejlődésen mennek keresztül: Roz a robotos sztereotípiákat felülírva saját programját írja folyamatosan felül (egyébként ez a motívum a Scavengers Reign című remek HBO-sorozatban is megjelenik, bár az végképp nem gyereknézőknek való); Stikli, a róka megtanul végre nem számításból együttműködni másokkal; Roz elsőszámú feladata (Derűcsőr felnevelése, felkészítése az őszi vándorlásra) pedig olyan kiválóan sikerül, hogy néhány hét/hónap leforgása alatt rút kiskacsából a lúdközösség elismert tagjává válik. Ezzel együtt kimondottan szép a lezárás is: ahogy a film búcsút vesz a szereplőitől, az csak félig-meddig heppiend.

A 3D-animáció minden Disney-Miyazaki inspirálta festőiségén túl helyenként kimondottan karcos, de ez tudatosnak tűnik, mert bár az állatarcok tényleg picit creepy-re sikerültek, a mozgások, a vízfelületek, a fények teljesen rendben vannak; egy látványában és értékrendjében is meglehetősen szép mozit kapunk, miközben a karakterek hangját olyan neves színészek adták, mint Pedro Pascal, Bill Nighy, Catherine O'Hara, Stephanie Hsu, Matt Berry vagy épp Mark Hamill – de a magyar szinkron sem okoz csalódást.

A regénynek van egy második része is: nem csoda, hogy az igen pozitív visszajelzéseket kapott első rész után már készülőben a filmes folytatás is, ami remélhetőleg méltó módon követi, mélyíti majd tovább A vad robot történetének további sorsfordulatait.