Műfaj és forma ennyire példaértékű összeforrasztására régóta került már sor.
Kiemelkedő animációs sorozatokban nem szűkölködött 2023, de a kínálatban főleg a Netflix és az Amazon vitték a prímet. Az ősszel megjelent Scavengers Reign-nel aztán a (z HBO) Max is feliratkozott a streamingszolgáltatók animációs sorozatainak képzeletbeli versenyére, Joseph Bennett és Charles Huettner rendezők pedig nem is okoztak csalódást: saját ötleten alapuló sci-fijük üde színfolt a szuperhősfilmek és nagyköltségvetésű szuperprodukciók palettáján, de a kifáradó tudományos-fantasztikus zsáner értékesebb darabjai között sincs szégyellnivalója.
A Demeter 277 teherhajó katasztrófáját csupán néhány kolonista űrhajós éli túl, a legközelebbi bolygó pedig, ahová mentőkapszuláikkal eljuthatnak, a rejtélyes és mindig kiismerhetetlen Vesta. Az égitest túlvilági paradicsomként és földönkívüli pokolként egyaránt értelmezhető, legközelebbi rokona pedig Alex Garland Expedíciójának bolygója, melynek faunája szintén legalább annyira életveszélyes, mint amennyire elbűvölő. Ez az ellentmondásos viszony már a sorozat főcímében is tetten érhető, ráadásul hang és kép viszonyában: emberi holttestet, lebegő roncsdarabokat, szétporladó mentőkapszulát látunk, alatta viszont harmóniát hazudó zongorajáték hallatszik.
Ha a sorozat vizuális előzményeit keressük, akkor egészen 1973-ig kell visszamennünk, ekkor mutatták be ugyanis René Laloux A vad bolygó (La Planète sauvage) című rajzfilmklasszikusát, melynek egyes fura lényei a Scavengers Reign teremtményeinek is ősei – de a Vesta világához hasonlóval Jean Giraud, ismertebb nevén Moebius francia képregényművész füzeteiben is találkozhattunk már.
A sorozat három szétszóródott túlélőtársaság viszontagságain keresztül mutatja be az egyedülálló égitestet: Azi egy Levi nevű robot segítségével próbálja kialakítani saját mini-kolóniáját, ideje nagy részét földi növények termesztésével és az önjelölt birtokára veszélyt jelentő lények távoltartásával tölti; Sam, a hajó volt kapitánya Ursulával azon fáradozik, hogy a még mindig űrben lebegő jármű épségben maradt részét a bolygóra távirányítsák; Kamen pedig egyedül vesztegel ágak közé szorult mentőkabinjában. Az első epizód azzal ér véget, hogy a Demeter lángoló üstökösként becsapódik a Vesta felszínére, az éjszakai égbolton végigsuhanó lángcsóván pedig nem csak a bolygó tág pupillájú lényei, hanem az öt túlélő is elcsodálkozik, noha a szabaduláshoz vezető út ennél veszélyesebb már nem nagyon lehetne.
A cselekmény egyik legeredetibb komponense a Vesta faunája és az odasodródott emberek közti kommunikáció, bizonyos növények és állatok ugyanis egész kreatív módon segítik a túlélők boldogulását: állatok kinyerhető mirigyei, amivel világítani lehet a sötétben, a víz alatti légzést is lehetővé tevő nyálkás puhatestűek csápjai, gigantikus medúzák, melyek menedéket nyújtanak a halálos viharok elől – és még lehetne sorolni, de minden egyes szokatlan szimbiózis mellé legalább kétszer annyi veszedelem is társul.
A szabadulásukat kereső karaktereknek azonban nem csak a feltérképezetlen világ borzalmaival, hanem saját múltjukkal, illetve a hajókatasztrófában vállalt egyéni felelősségükkel is szembe kell nézniük (ne feledjük, hogy a hajón még mindig több száz társuk van mélyaltatásban), Kamer, a legtragikusabb sorsú figura ugyanis személyesen is érintett a dologban. A vörös szakállú férfi már az első epizódoktól kezdve egy telepatikus képességekkel rendelkező lény kiszolgáltatottja, később pedig szó szerinti rabja: a majom és kaméleon keverékeként leírható állat saját belsejében tartja fogva Kamert, miközben a szerencsétlen utas emlékeivel játszadozik. A férfi előtt így aztán nem csak kedvesével eltöltött percei, hanem végzetes döntései is leperegnek, a lény pedig, mint egy mozgó és lélegző lelkiismeret, folyamatos szembenézésre kényszeríti. Hogy a lomha, mindig morcos tekintetű teremtmény eleve ártó szándékkal született vagy Kamer bűnei tették egyre gonoszabbá, nem egyértelmű, de az biztos, hogy addig-addig növekedett, amíg a Vesta csúcsragadozójává, illetve a sorozat testet öltött antagonistájává nem vált. Az alkotók leleményességét dicséri, hogy Kamer karakterfejlődése úgy marad végig izgalmas, hogy a széria összesen 4 órányi játékideje alatt gyakorlatilag végig magzatpózban fekszik egy dolgokat lebegtetni képes lény belsejében.
Sam és Ursula útja ennél már jóval akciódúsabb, őket éri talán a legtöbb megpróbáltatás. Kettejük kapcsolati dramaturgiája sem mentes az ellentmondásoktól: Sam, a mindig gyanakvó kapitány kemény és határozott, egyetlen cél lebeg előtte: a hajó elérése és a bolygó elhagyása. Ezzel szemben Ursula, bár szintén jó túlélő, jóval érzékenyebb és mindig jut ideje arra, hogy rácsodálkozzon a földönkívüli világra. A számos ellentétes attribútum ellenére azonban csapatuk jól működik, nem csak kiegészítik egymást, de a sorozat végére a legnagyobb áldozat meghozatalára is képessé válnak, ha épp a másikról van szó.
A sorozat harmadik nagy társulása, Azi és Levi nevű robotja is tartogat néhány meglepetést a néző számára. Azit Kamerhez hasonlóan szintén a hajón maradt szerelmének emlékei foglalkoztatják, Levi sorsának alakulása azonban már sokkal izgalmasabb: az áramköreit behálózó sárga mohás növénynek köszönhetően ugyanis egyre távolabb kerül a robotléttől, és bár kezdetben még csak a világra csodálkozik rá, a sorozat végére már saját utódai köreiben ápolgatja kertjét. A cselekmény nagy leszámolásjelenete is az ő nevéhez fűződik, és amikor a Kamert is fogvatartó telepatikus szörnyeteg Levi immár lüktető áramköreihez akarna hozzáférni, a mindent eldöntő küzdelemben az Űrodüsszeia híres pszichedelikus képsorai köszönnek visssza.
A Scavengers Reign nem rejti véka alá az ökofilmes üzenetet, ember és természet együttéléséről ennél látványosabban már nem nagyon lehetne mesélni. A Vesta sötét erdői, vörös pusztái, belakott oázisai, de még fantasztikus lényeinek többsége is a földi valóságra emlékezteti a nézőt, illetve arra, hogy a békés egymás mellett élés talán mégsem egy elvetendő gondolat, főleg nem úgy, hogy bár kék bolygónk tarsolyában is ott lapul néhány élhetetlenebb régió, azért mégsem akarja a halálunkat több tucat furcsa képződmény.
Joe Bennett és Charles Huettner a Scavengers Reign-nel nem csak a streamingszolgáltatók polcára tettek fel egy maradandó tudományos-fantasztikus mozgóképet, hanem a zsáner bőséges, ám eredeti ötleteket egyre ritkábban felvonultató halmazát is egy ígéretes darabbal gazdagították – de műfaj és forma ennyire példaértékű összeforrasztására is régóta került már sor. A Max a kritikai és nézői siker hallatán aztán gyorsan be is rendelte a második évadot, az altatásukból felébresztett utasokkal kibővült társaság pedig ha a hazatérésről nem is álmodozhat, egy új otthon kialakítását senki nem tilthatja meg nekik: elvileg kolonistákról lenne szó, épp csak az úticél változott.
