Faye Dunaway a hetvenes évek talán legkeresettebb és legelismertebb hollywoodi színésznője volt, a karrierje mégis idejekorán kapcsolt lejtmenetbe, amiben – sokak szerint – állítólagos összeférhetetlensége is szerepet játszott. De vajon tényleg ez az igazság? A filmcsillag saját magának köszönhette, hogy kegyvesztetté vált az Álomgyárban? A kérdést Laurent Bouzereau vadonatúj dokumentumfilmje, a Faye válaszolja meg.

Faye Dunaway 1977 márciusának végén a Beverly Hills Hotel medencéje mellett üldögélt, merengő tekintete a végtelenbe veszett, frissen elnyert Oscar-díja pedig diadalmasan fürdött a hajnali napfényben. A szimbolikus értékű pillanatot a világsztár második férje, Terry O’Neill brit fotográfus örökítette meg. Talán nem is sejtette, hogy a 20. század egyik legemlékezetesebb sztárfotója kerül ki éppen a kezei közül. A felvétel egyrészt híven tükrözi, hogy még még a kisemberek által félistenként csodált hollywoodi celebritások megdicsőülése sem csupa glamúr, pompa és cukorhabos zsizsegés, másfelől pedig érzékletesen vetíti előre Dunaway – addig nyílegyenes – karrierjének közelgő lejtmenetét. Laurent Bouzereau Faye című, az HBO és a Max kínálatában július derekán debütált dokumentumfilmjének nyitányában ismét felsejlik e sötéten varázslatos fénykép, melyben összesűrűsödik minden, amit a színésznő művészi pályájáról, lelkialkatáról, Hollywoodhoz való viszonyáról tudnunk érdemes.

A csaknem másfél órás alkotás nem kínál zsákbamacskát: a direktor (aki korábban olyan kultikus figurákról készített dokumentumfilmet, mint Natalie Wood, Steven Spielberg, John Williams vagy Richard D. Zanuck) sokárnyalatú, minden részletre kiterjedő és erősen kontúros portrét rajzol a Hollywoodi Reneszánsz korszakának talán legfontosabb színésznőjéről, kronológiai sorrendben szemrevételezve filmográfiájának meghatározó tételeit, megkapó közvetlenséggel elmesélve személyes sorsának, emberi kapcsolatainak, önkeresésének hol rokonszenvesen emberi, hol szinte már filmszerűen szélsőséges történetét. Javarészt a limitált játékidőből következik, hogy a pályakép – az átfogó igény dacára – kissé vázlatos marad: noha egy ilyen produkció kapcsán senki sem számít „elemzői mélyfúrásokra”, mégis nagy kár, hogy néhány, a korszak filmművészetének megértése szempontjából is lényeges kulcsmű (Bonnie és Clyde, Hálózat) taglalásakor az alkotók nem merik (vagy egyszerűen csak nem akarják) meghaladni a Wikipédia-szócikkek összetettségét, más darabokról (Kis nagy ember, Pokoli torony) pedig még csak említés sem esik.

A szereplőgárda viszont kétségkívül remek. Örömteli, hogy Dunaway maga is aktívan részt vett a mű elkészítésében: a 83 esztendős színésznő kényelmes kanapéjába süppedve, derűsen önironikus stílusban emlékszik vissza gazdag és hajtűkanyarokkal tűzdelt életpályájára. Hol szertelenül anekdotikus, hol önkínzásig őszinte és lenyűgözően lényegre törő elbeszélései során többször is hangsúlyozza, hogy – bár sztár-personája az elmúlt évtizedek során átszabta az identitását – a lelke mélyén még mindig őrzi civil személyiségmagját, amit gyermekkori „alakmásával”, a hótiszta lelkű, kíváncsi és vidám Dorothy Dunaway-jel azonosít. Mellette olyan pályatársak szólalnak meg, mint Sharon Stone, Mickey Rourke, vagy épp korábbi élettársa, Jerry Schatzberg filmrendező-fotográfus, akinek az Al Pacino és Gene Hackman főszereplésével készült, ragyogó férfimelodrámát, a Madárijesztőt (1973) is köszönhettük.

A frivol részletekre kíváncsi nézők pedig azt is megtudhatják, hogy a színésznő Schatzberg és a már említett Terry O’Neill mellett kikkel ápolt még romantikus kapcsolatot. Marcello Mastroiannival való egymásra találásuk „édes kétségbeesés” volt – viharos viszonyuk már csak azért sem tarthatott sokáig, mert az olasz szupersztár már házas volt, amikor belehabarodott amerikai kolléganőjébe –, de többi partnere mellett sem lelt soha megnyugvásra. És ezzel gyakorlatilag el is érkeztünk a dokumentumfilm legérdekesebb aspektusához. Bouzereau ugyanis főként egyetlen dologra kíváncsi: vajon a színésznő életének és karrierjének vakvágányra futása ellentmondásos személyiségével magyarázható, avagy csupán a véletlenek szerencsétlen összjátékáról van szó? Dunaway-t ugyanis vulkanikus érzelemkitörései, alkoholfüggősége, bipoláris zavara, sokakat irritáló maximalizmusa, „összeférhetetlensége” még Hollywoodon belül is vitatott megítélésű figurává tette. Jellemző, hogy amikor Johnny Carson a talkshowjában arról faggatta Bette Davist, hogy melyik kollégájával volt a legrosszabb együtt dolgoznia, az idősödő színésznő gondolkodás nélkül Dunaway-t említette.

A filmcsillag munkássága során megszámlálhatatlanul sok öntudatos, független, tetterős nő- és asszonyalakot formált meg, ám közülük is kiemelkedik a hidegszívű televíziós szerkesztőnő, Diana Christensen Sidney Lumet felejthetetlen Hálózatában (1976). Nem véletlen, hogy Dunaway végül ezért a szerepért kapta meg élete első és egyetlen aranyszobrát. Csakhogy ezután karrierje csúszós lejtőre került. Utólag élete egyik legpocsékabb döntésének tartja, hogy örök bálványa, Joan Crawford bőrébe bújt Frank Perry Anyu, a sztár (Mommie Dearest) című 1981-es életrajzi opuszában. A műben – mely Crawford adoptált lánya, Christina visszaemlékezésein alapul – Dunaway széles gesztusokkal, hatalmas amplitúdón játszotta el nagynevű kolléganőjét, aki valóságos hisztérikaként üvöltözi végig a játékidőt, gyermekét pedig vállfával ütlegeli. Nem csoda, hogy az Anyu, a sztár csillagászati méretű bukás lett, a kritikusok a földbe döngölték, a nézők önfeledten kacagtak rajta, a kényes gyomrú esztéták pedig a camp szellemiségének burjánzását kezdték emlegetni.

Diana Christensen és Joan Crawford szerepe örökre – vagy legalábbis hosszú évtizedekre – ráégett Dunaway-re, és ez – a legendásan nehéz természetéről szóló mendemondákkal együtt – bőségesen elegendő volt ahhoz, hogy Hollywood kiszeressen belőle. A nyolcvanas években tehetsége kezdett elkallódni: olyan fércművekben kapott szerepet, mint a Supergirl (1984), a művészileg-erkölcsileg nagyobb hozamú munkáit (mint amilyen az 1987-es Törzsvendég is volt) pedig már nem övezte akkora érdeklődés, mint amekkorát megérdemeltek volna. Hollywood egykori királynőjének fejére a következő dekádban sem került vissza a korona: játszott ugyanis az Emir Kusturica által jegyzett Arizonai álmodozókban (1993), valamint Marlon Brando és Johnny Depp partnereként is bizonyíthatott a Don Juan DeMarcóban (1994), de régi dicsőségét ekkorra már ténylegesen megrabolta az idő.

A Faye diszkréten bár, de azt sugallja, hogy a színésznő bizony nem ilyen bánásmódot érdemelt volna Hollywoodtól. Dunaway idős, elgyötört arcán nyolcvannál is több esztendő apránként összeszedegett, mély bölcsessége tükröződik. Együttérzünk vele, amikor óvatosan utal az Álomgyáron belüli kegyvesztettségére, ugyanakkor az is eszünkbe jut, hogy a forradalmárok életútja csak ritkán ér véget happy enddel. Márpedig Dunaway hamisítatlan forradalmár volt: a Bonnie és Clyde (1967), a Kis nagy ember (1970), a Kínai negyed (1974) vagy épp A keselyű három napja (1975) színésznőjeként elévülhetetlen érdemeket szerzett az amerikai mozgóképművészet korszerűsítésében. Ám amikor a hollywoodi rebellió hevülete alábbhagyott, Dunaway karrierje is beledermedt a középszerűségbe és a banális unalomba. És sajnos most már nem valószínű, hogy Hollywood hajdani királynője valaha is koronát igazíthat.