Az idol vakmerő vállalkozás (volt). Már forgatókönyvként is nehezen lenne szerethető, cinikus alapötletét pedig az elkészült mozgóképnek sem sikerült befogadhatóbbá tennie.
A megosztó sikerű Eufória alkotója, Sam Levinson viszonylag fiatal pályájának legnagyobb kudarca lett Az idol. A szintén korán nagy népszerűségre szert tevő, The Weeknd előadói néven közismert Abel Makkonen Tesfaye ugyancsak meghatározó társszerzője a filmnek – az ő ötletéből, producerkedésével és főszereplésével készült alkotással kapcsolatban sajnos a legérdekesebb kérdés az, hogy hogyan mehetett ennyire félre, és vívhatott ki ennyire széleskörű kritikai elutasítást.
A történet főhőse Jocelyn, avagy Joss (Lily-Rose Depp), a gyermeksztárból lett, még mindig csak huszonéves, de már újrakezdő popikon – az ő végletekig kivételes, hivalkodóan fényűző életébe nyerhetünk bepillantást. Visszatérését alkotói válság lassítja, és az ebből való kilábalását a rejtélyes klubtulajdonos, Tedros (Tesfaye) megjelenése gyorsítja fel. Tedros manipulációból és erőszakból, pókként fonja hálóját Joss brutalistán lelketlen palotájában, amíg aztán minden a feje tetejére nem áll.

Az idol talán legnagyobb hibája, hogy művészi vállalásának, értelmi lényegének, de még hangnemének jóhiszemű beazonosítása sem egyszerű. Vannak arra utaló jelek, hogy a zeneipar szatíráját látjuk, ahogyan arra is, hogy a szórakoztatóipar stilizált, de öntudatos kritikai korrajzát, netán egy végső fordulatra kihegyezett, a nézőit manipuláló, átértelmezett bűnügyi filmet – azonban Az idolnak ez a többértelműség nem az erényeire, hanem a hiányaira mutat rá. Valójában a különféle értelmezések egymást ássák alá és zárják ki. Szatirikus elemei például csupán mozaikosak, esetlegesek, aránytévesztésük nem elég szembeszökő ahhoz, hogy össze lehessen kacsintani a rendezővel a képernyő mögött. Különösen az utolsó, ötödik részben láthatjuk ahogy a sulykot magabiztosan elvetik – bár a leginkább ezt az értelmezést támogató képsor így is az a rövidke montázs marad, amiben idősödő asszonyok kanalazzák föl a kokaint és feszegetik le az alkarnyi műpéniszt a csempéről a híresek és gazdagok dévajkodása után. Viszont az emberek megkínzásában és megalázásában lehetetlen szatírát látni – ahogyan Az idol mutatja, úgy biztosan nem. Ugyanígy működik is meg nem is a feminista kritikai olvasat, amiben nő nőnek kizsákmányoló farkasa; amiben a kiárusított női test a férfiak voyeurisztikus tekintetétől még mindig visszahódítandó, illetve amiben láthatóvá válik, hogy egy férfitől félig elvárt, sőt már-már hihető az, ami egy nőtől elfogadhatatlan és hihetetlen.

Azért kínálkozik egy elmélet, amivel rendet tudunk vágni a visszataszító kuszaságban: talán az történhetett, hogy az alkotók előbb akarták a „megosztó popkulturális jelenség” következményét elérni, mint egy olyan alkotást készíteni ami majd megosztó popkulturális jelenség lesz. Ezért tobzódik a minisorozat – narratív érték nélküli – tárgyiasított meztelenkedésben, kommersz erotikában, gyönge horrorokat idézően életidegen eseményláncolatokban, a szellemi betegségekről elhangzó kocsmafilozofálásban, feledhető vagy undok szereplőkben. Így a cselekmény darabossága és különösen a harmadik rész utáni megalapozatlan irányváltásai is betudhatók zilált egyensúlyozási kísérletnek a „hűha-faktor”, az örökzöld epéskedés és a társadalmi igazságérzetre hatni akarás viszonyrendszerében.

Ezek után meglepő lehet, hogy Az idol filmnyelvi szinten ehhez képest kifejezetten kifinomult. Nagyon jól működnek a többszörös belső keretezések, és kifejezetten hatásos a linearitás folyamatos, enyhe megbontása: Rév Marcell volt a vezető operatőr, aki Levinsonnal már az Eufóriában is együtt dolgozott, és a kompozíciói most is parádésak. Néhány szokatlan, például alsó gépállású felvétel egészen elidegenítő hatást kelt – sikeresen fokozva a csillogás és a tékozlás díszleteinek auráját. Egyedül talán a zene az, amely kevéssé tud szervesülni, bár ezt egy zenészekről szóló műben stílusértékűnek, azaz szándékosnak is tekinthetjük.

A színészek helyzete kétségbeejtőbb. Számos szereplő kifejtetlen pálforduláson megy át az öt epizód – de leginkább a negyedik – alatt, ami roppant nehezen megoldható színészi feladatokat jelentett. Lily-Rose Depp sem tudott mit kezdeni a koncepció hiányával, így egyszercsak egy jelképes átvezetés után már egy másik Josst találunk a vásznon. A személyiségváltozások hihető bemutatása a jóval kevesebb időt kapó mellékszereplőknek szintén nem sikerült, talán csak Leia (Rachel Sennott), a komornának használt barátnő maradt végig koherens, egyben alighanem az egyetlen, akit kedvelni is tudtunk. Ugyanekkor például a Joss menedzserét alakító Da'Vine Joy Randolph ettől függetlenül is nagyon szórakoztató. Minden nehézségük ellenére az alakítások egyértelműen fölfelé húzzák a színvonalat.

És akkor a fekete leves. Az eddigiek alapján azért mégiscsak méltatlan volna Az idol arra a heves antipátiára, amiben részesült. A mű – különösen az első három részben – olyan végletekig vállalhatatlan képet mutat a nőkről, amelytől ma már tömegek viszolyognak. A Joss testén és lelki nehézségein nyerészkedő kiadója, a neki és általa írt dalok szövege, a vágya arra, hogy Tedros erőszaktevésbe hajlón közeledjen felé: ezek mind-mind a ma már sokak által meghaladni kívánt múlt elfeledni való emlékei. Ha a szellemi betegségek sajnálatosan szervesületlen ábrázolása könnyebben érthető lett volna, nos, még akkor sem lehetne elmenni szó nélkül az előzőek mellett.

Hasonló a probléma az iskolázottra stilizált szektás hantázással, az embertelen és bumfordi önsegítős nonszensszel, és a szereplők többségét utolérő feneketlen cinizmussal. Mivel az elbeszélés stílusa megmarad klasszikusnak, és mert Az idol a szatírát egyébként nem tudja épületesen csinálni, ezért a nézők csak értetlenkedve dühönghetnek a tévéjük előtt azon, hogy miért nem hagyták már faképnél Josst barátai, vagy hívtak rendőrt; vagy hogy ki az a háborodott, aki csapatostul ereszt idegeneket a házába, és miután fény derül arra, hogy erőszakos bűnelkövető a vezetőjük, akkor miért nem löki ki őket azonnal.
Tehát valószínűleg nem is a szigorúan vett szakmai hiányosságok és szarvashibák tették Az idolt nagyon könnyen gyűlölhető és megvethető sorozattá, hanem a sokszor alulírt karakterek, és a helyzetek, amelyekben látjuk őket. Külön is kár, hogy a mű tárgyainak ösztönösen föllelhető és mély emberségéből gyakorlatilag semmit nem volt képes átemelni, ezért nem csak nehezen befogadható darab lett, de sekélyes is. Az már tudható, hogy nem lesz következő évad a hibajavításra.