Azt lehetett sejteni, hogy ez rossz lesz, a kérdés már csak az volt, hogy mennyire. Spoiler: nagyon.
Valami nem stimmel a matekkel. Az első Borderlands-játék 2009-ben, tehát 15 éve jelent meg, és már akkor is 18-as karika volt rajta. Ehhez képest ez a Borderlands-franchise-ból inspirálódó, valahogyan mégis inspirálatlan hollywoodi adaptáció PG-13-as plecsnit kapott Amerikában. A Lionsgate tehát egy olyan közönségnek akar hízelegni, akik meg sem voltak születve a széria fénykorában, vagy ha meg is voltak születve, akkor sem játszhattak volna a játékokkal. (Még a játéksorozat legújabb iterációja is lassan öt éves, és igen, jól tetszett gondolni, azon is 18-as korhatárbesorolás van.)
Működhet-e mészárlás és szajré nélkül? – A Borderlands-univerzumról
Alig egy hónapja kezdték el forgatni Budapesten a Borderlands széria A-kategóriás sztárokkal kitömött filmes adaptációját. Ahogy a legtöbb mozivászonra átültetett videójáték esetében, itt is felmerül a kérdés, hogy képes-e ez az ősibb médium elvinni a hátán pusztán a sajátos hangvételű sztorival, a látvánnyal és a színészi játékkal azt, ami a game esetében egy jóval komplexebb, interaktív élményt jelent. Vagy ismét csak egy vérszegény utánérzést kapunk majd?
Úgy hírlik, hogy nem egészen így volt ez betervezve, és a vériszamos horrorjairól híres Eli Roth egészen más filmet képzelt el, mielőtt szanaszét vagdosták volna vízióját. Mindegy, hiszen ha a végül elkészült film sótlan akciójelenetei, humortalan poénjai, és fárasztó karakterek mögé nézünk, akkor sem látunk sehol egy jó filmet, vagy ha igen, jól sikerült titkolni, tapsot a csapatnak! Ugyanolyan rossz így tizenhármasítva, mintha benne hagyták volna a fröcskölést és a durvább vicceket – csak így most még bűnös élvezetként se fogyasztható.
Roth és forgatókönyvíró-társa, a zöldfülű Joe Abercrombie (úgy hírlik, hogy Craig Mazin talán velük dolgozott egy ideig, de végül levétette a nevét a stáblistáról) egy elképesztő vargabetűvel fogtak mindent, ami a rajongókat már a játéksorozatban is idegesített – kiemelendő ezek közül a hihetetlenül tenyérbemászó hangú Tiny Tina, a tini TNT-s –, és írtak köréje egy totálisan lapos, de legalább jó cringe sztorit. Nem irigylem őket egyébként: az eredeti játékokban sem a történet volt a legfontosabb (valljuk be, az egész Borderlands csak egy ürügy a looter-shooter gameplay loopra), de legalább volt egy egész jól kitalált redneck space western világa (a cím sem véletlen, az univerzum vadnyugatra hasonlító határvidékére utal, és tele van „aranylázas” kincsvadász kalandorokkal), remek slide gitáros zenéje, tényleg vicces karakterei (akik közül még az elronthatatlannak gondolt Claptrap-robotot is sikerült unalmassá varázsolni Jack Black jóvoltából), no meg egy elképesztő, akkoriban forradalminak számító rustpunk látványvilága, ami első pillantásra valahol a rotoszkópos animáció és számítógépes CGI között helyezkedik el, de igazából cel shadingnek hívják, és időtállóan rajzfilmessé tette a játékokat. Ehhez képest kapunk egy lelketlen posványt, telides-tele olyan elemekkel, amiket még a megcélzott 13-as korosztály is un, pedig már csak korából kifolyólag is alig volt idejük felfedezni a filmtörténet vonatkozó remekeit, ahonnan kölcsönözve voltak.
Nemrég Harrison Ford nyilatkozta, hogy néha sok pénzért hülyének kell tenni magad, és Cate Blanchett máris megfogadta az atyai jótanácsot: hiába korunk egyik legjobb színésznője, ha maga sem hiszi el, hogy hova keveredett. Kevin Hart pedig... nos, neki már tennie sem kell magát. Benne van még a filmben Jamie Lee Curtis is, akiről valakik valamiért úgy döntöttek nemrég, hogy csinálnak neki egy jó kis karrier-rebootoló kései virágzást – nem ezzel a filmmel fog megtörténni. Ha valaki valamiért a román ősökkel rendelkező, de igazából német testépítőre, Florian Munteanura lenne kíváncsi, rossz hírem van: végig maszkban parádézik, mindössze párszótagos üvöltésekre korlátozódik a színészi játéka. De hát nem is lehetne másképp: ez a Borderlands nagyon hirdeti, hogy 2024 van, a girlbossokon kívül nemigen van benne senkinek mozgástere, még a főgonosz (Edgar Ramírez) is annyira érdektelen, hogy alig merik mutogatni. Ezek után ha valaki arra várt, hogy ha a színészek nem is, de akkor legalább a világ és a látvány játsszon fontos szerepet: ácsi-ácsi, ez itt egy kortárs „látvány”film, ugyanabból a preset-folderből dolgozik, mint a többi.
No de akkor ha nincs a filmben sem egy jó történet, sem dramaturgiai ív, az eredeti játékból is csak a kellemetlenebb figurákat hozza be, utalást sem téve a remek látványvilágra és űrwestern-hangulatra, ráadásul értelemszerűen az addiktív játékélmény is hiányzik, akkor mi jó van benne? Egyvalami van, de ez sem fog jólesni: felcsendül benne az Ace of Spades a Motörheadtől. Szóval nem elég, hogy csináltak egy rossz filmet, a tetejébe Lemmy-hullagyalázást is sikerült elkövetniük. Arcpirító.
