Elnöki nyelvbotlások, űrből jött fénylények és nosztalgikus videojátékok – A kém (Spy) után mintha a Pixelt is a magyar közönségnek gyártották volna Hollywoodban. A Reszkessetek, betörők! rendezője egy retro-Szellemirtókat akart készíteni, de csak egy újabb Adam Sandler-film lett belőle.
Ha sokkal szebb napjai nem is, jobb filmjei még Adam Sandlernek is voltak. Általában akkor, ha egy nevesebb rendező kezei közé került, és nem tudta érvényesíteni az Adam Sandler-filmek specialitásait: a harsány idiotizmust és az alpári-altesti humort. Ilyen volt például a Ki nevet a végén? (Funny People) Judd Apatow-tól, melyben a vígjátékrendező szokatlanul őszintén vetett számot egy komédiás lelki-szakmai válságával, vagy Paul Thomas Anderson Kótyagos szerelemje (Punch Drunk Love), melyben Sandler a tétova gyerekember-karaktereinek egy szépen megrajzolt és pszichológiailag is elmélyített alakmását játszhatta.
Először úgy tűnt, a Pixel is illik majd a sorba, és nem a pisi-puki poénok, hanem az alapötlet – Hollywoodban úgy mondanák: a high concept – fog dominálni benne. E szerint a régi videójátékok figurái – Pac-Man, Donkey Kong, és talán még Super Mario is – megtámadják a Földet. Agyament sztori, de a Rontó Ralph az utóbbi idők egyik legkreatívabb meséjét hozta ki abból, hogy bevezetett a videójátékok világába, és a Toy Story mintájára megmutatta, mi történik, ha épp nem játszanak velük az emberek.
A Pixel ennél jóval banálisabb: két jó barát, Brenner és Cooper 1982-ben beiratkoznak a videójáték-világbajnokságra, ám a minden játékban született zseninek bizonyuló Brenner (a későbbi Sandler) kikap a nagypofájú Eddie-től (a későbbi Peter Dinklage). A vereség persze Sandler egész életét elszúrja, emiatt nem lesz belőle senki, csak egy szimpla informatikai szakmunkás, aki a legújabb high-tech tévéket és hifiket szereli be az újgazdagok lakásába. Mint kiderül, a pufi és tehetségtelen Cooper viszont az Egyesült Államok elnöke lett, a nő pedig, akivel Brenner két kütyübeszerelés között flörtölt, az amerikai hadsereg egyik parancsnoka – ők négyen, plusz egy összeesküvés-elméleteket gyártó flúgos szállnak szembe a videójáték-invázióval.
Nem lenne fair letagadni: a Pixelben akadnak jó poénok. Talán mert Sandler is tudja, hogy tét nélkül komédiázik, és ezért akár politikával és világkonfliktusokkal is viccelődhet (ld. Ne szórakozz Zohannal!). Ezúttal az amerikai-iráni viszony a céltábla, meg a fegyvermániás, őskonzervatív katonai vezetés – de a brit miniszterelnök révén a szigetország imperializmusa is kap egy jól irányzott oldalvágást. A Pixel az amerikai vígjátékok új tradícióját is folytatja, és A kém balatoni gegje után – igaz, akaratlanul, de – beszorít egy magyar illetőségű poént: az „útelágazódást” sütik el elnöki környezetben, érezhetően George W. Bush kárára.
Ám a véletlenszerűen elszórt és ezért a meglepetés erejével még jobban ható poénokat leszámítva, a Pixel nézhetetlenül unalmas film. Chris Columbus rendezte, aki olyan szép emlékű gyerekfilmeket jegyez, mint a Reszkessetek, betörők! 1-2., mostanában viszont olyanokkal blamálta magát, mint a Lehetek az eseted? (I Love You, Beth Cooper) vagy a Percy Jackson és az olimposziak. A Pixellel érezhetően a nyolcvanas évek előtt fejet hajtó nosztalgiamozit akart készíteni – egy videójátékos Szellemirtókat. Ám abból az évtizedből csak a filmekből mára kikopott kliséket – az amerikai elnökkel való bohóckodást, a hőst ünneplő tömeget, a finálébeli nagymonológot – támasztotta fel, mindenféle kikacsintás, irónia és önreflexió nélkül.
A Pixel tanulságos film: egyfajta oktatóvideó arról, hogy mi a baj a kortárs Hollywooddal. A Sandler házi forgatókönyvírója (Tim Herlihy) által összeácsolt sztoriról ordít, hogy tervezőasztalon tömték bele az összes aktuális trendet. Hiszen mint az idei blockbuster-szezonban Jurassic Worldtől Terminator: Genisysig szinte mindent, a Pixelt is puszta nosztalgiával próbálják eladni, visszacsalogatva a 40-50 éves generációt – lehetőleg a gyerekeikkel együtt – a moziba. A végeredmény felemás, a kicsiknek lépten-nyomon magyarázni kell a játékszabályokat, a készítők pedig nem tudták kreatívan összeboronálni az égből potyogó konzoljátékokat a való világgal. Amit vizuálisan lehetett, azt már a film alapjául szolgáló 2010-es francia rövidfilmben is kihozták az ötletből, a legjobb, tetrises épületromboló poénnal egyetemben. Várospusztítós katasztrófafilmnek, melyben egy random CGI-sereg ostromolja New Yorkot és/vagy Londont, a Pixel meglepően sótlan – ezúttal a számítógépes részleg sem tett ki magáért.
Az csak természetes, hogy videójáték-adaptációként sem működik a film, ám Columbusék ezt csak maguknak köszönhetik. Pedig felvillantják a 30 évvel ezelőtti játékok sármját, mikor Brenner elmondja, ő mindig logikával nyert, számolta a kilőtt golyókat és megjegyezte a Pac-Man programozott útvonalát. Ám a Donkey Kong-finisben a mai lövöldözős játékoknak tulajdonított elvvel kell győznie – elég elhinnie, hogy ő a legerősebb. Ha mégsem sikerül, akkor ott van a reset gomb.
Ezek után legalább geekfilmként lehetne jó a Pixel, de Sandler ezt is elszúrja. Bár a történet sem túl cizellált, hiszen a gyereknek maradt, csak a játékhoz értő kockák retrófantáziáját teljesíti be, de a gyűrött arcú, unott színész ezt a keveset se tudja eladni. Nemcsak arról van szó, hogy már rutinból nyomja az olcsó – és gyakran szexista – vicceket, hanem egyszerűen alvajár: érzelem, érdeklődés, de még csak leheletnyi öröm sem látszódik az arcán. Ha pedig már ő sem élvezi ezeket a szórakoztatónak szánt marhaságokat, akkor tényleg nem lehet mentséget találni nekik.
De egy olyan filmnek, amiben az űrbe kilőtt videójátékok láttán az alien fénylények (!) azt hiszik, megfenyegette őket az emberiség, ezért óriásnagyságban legyártják és a Föld ellen küldik azokat, talán nem is kell mentség. Majd Pataky Attila talál neki – elvégre meg kell védenie valahogy az új kedvenc dokumentumfilmjét.
