Mintegy huszonkét évvel az első, korszakalkotó Jurassic Park után ismét a vászonra kerültek a rettegett ősóriások. Colin Trevorrow (Kockázatos túra) második nagyjátékfilmje, a Jurassic World Spielberg produceri szárnyainak oltalma alatt készült, és bár a 90-es évek sikerszériájának szintjét több szempontból sem ugorja meg, egy kellemes nyárindító moziélményt nyújt, miközben a blockbuster-éra önreflexív kritikájától sem idegenkedik.
A sorrend szerinti negyedik Jurassic-film megteremti azt, amit huszonkét évvel ezelőtt John Hammond megálmodott: Nublar szigetén megnyílik a látogatótömegeket vonzó őslénybirodalom, a Jurassic World. Ide érkezik a park egyik vezetőjéhez, Claire-hez a két unokaöccse: Gray és Zach. A vakáció felhőtlenül indul, amíg el nem szabadul a genetikusok által kifejlesztett, vadonatúj monstrum, a hibrid Indominus Rex – és vele együtt a pokol. Claire az állatidomár Owennel indul a fiúk keresésére, míg a park vezetősége igyekszik uralkodni a káoszon és a látogatótömeget egyre jobban fenyegető őslényeken. Egy biztos: dinóparkot nyitni továbbra sem jó buli!
Trevorrow filmjének talán legnagyobb érdeme az attrakcióközpontú szórakoztatóipar feletti pálcatörés – mely ironikus módon így magára az IMAX/3D-ben vetített Jurassic Worldre is érvényes. Amiképp a mozis blockbuster-érában, úgy a speciális állatokat bemutató komplexumban is a látványosság vonzza leginkább a közönség figyelmét és így a rekordmennyiségű bevételt is, amelyik szenzációértékkel bír (lásd a budapesti állatkert legújabb lakója, a koala előtt kígyózó sorokat). Legyen vadonatúj, és ha már dinó: legyen nagyobb, erősebb és halálosabb – így születik meg számtalan állat manipulált DNS-éből a profi gyilkológép, az öntudatra ébredő Indominus Rex.
A teremtő felelőssége mellett a Jurassic World így az állatkerti fogva tartás kérdéskörét is feszegeti: mennyiben lehet az élőlényeket pénzcsináló tárgyaknak tekinteni. Ez a téma leginkább a raptorokkal érzékeny kapcsolatot kialakító, Chris Pratt által alakított Owen és az anyagias érdekeket szem előtt tartó Claire között feszülő ellentétben kerül a felszínre, ami később a férfi által képviselt értékek mentén simul el.
De emellett a mai, szuperprodukciókra specializálódott mozikultúra önreflexív kritikája is az Indominus Rex. A pusztító, hibrid óriásgyík létének fő célja, hogy rettenetes és minden eddigi tapasztalatot felülmúló kinézetével több nézőt (és pénzt) csalogasson komplexumba, ami a (multiplex)mozi allegóriájaként fogható fel. Ahogy az akciódúsabb, látványosabb és extravagánsabb mozgóképes darabok, úgy az Indominus Rex is a legtöbb látogatót vonzza. Érdekes (ön)kritika ez pont egy attrakcióorientált blockbuster esetében, noha az ilyen jellegű önreflexió mindenképp dicséretes – még ha a 3D-technológia nem is ad semmiféle plusz élményt a Jurassic Worldben. A fentieken kívül ráadásul Trevorrow filmje – bár jóval lagymatagabb kézlendítéssel és kevesebb iróniával, de – az erőszakos amerikai fegyverlobbinak is betart, méghozzá a tenyérbemászó Hoskins karakterével, aki hadieszközként kívánja bevetni a raptorokat.
A Jurassic World további érdeme, hogy főhajtással tiszteleg a nagy múltú saga és annak alkotója, Steven Spielberg előtt. Trevorrow filmje számos idézettel kapcsolódik az őt megelőző mozgóképes hagyományba, és így az elengedhetetlen nosztalgia érzését is tovább fokozza. Például a Jurassic Worldöt a családi háznál elindító snitt egy madár lábának közelijével indít, mely az 1993-as Jurassic Park zárlatához hasonlóan (ahol pelikánok szállnak el a gép mellett) a szárnyasokkal, mint legközelebbi, ma is létező állatfajjal állítja párhuzamba a dinókat. A komplexum vezérlőtermének egyik munkatársa Jurassic Parkos pólót visel; a vadonban menekülő két főhős fiú pedig az eredeti, húsz éve elhagyatott Park helyszínére téved. Trevorrow Spielberg előtt is többször kalapot emel: a tengeri monstrum etetésénél az E. T. rendezőjének egy korábbi óriásszörnye, a Cápa jelenik meg, míg Chris Pratt öltözéke Indiana Jonesét idézi (nem véletlen, hogy a remake-ben őt szánják a szerepre).
Sajnálatos egyébként, hogy pont az ő figurája sikerült erőtlenre – az alkotók nem a Városfejlesztési osztályban és A galaxis őrzőiben kipróbált, és a Jurassic World elején is megvillantott humoros karaktert vitték végig, hanem a szexis macsóét. Ez viszont helyenként már-már önparódiába fordul át, és felszabadult nevetés helyett kínos heherészést vált ki.
A Jurassic World nyári akciómoziként egyébként teljes mértékben megállja a helyét: a harcok és menekülések mellett jó ritmusváltással bukkannak fel a suspense-szal operáló jelenetek (például amikor Owen a dzsip alá rejtőzik az óriásgyík elől), amiktől szerencsére ugyanúgy borzongok, mint gyermekkoromban, „a raptorok a konyhában” résznél. A befejezésben felbukkanó gigászi harc pedig Godzilla-filmeket idézően látványos lett, noha a túlzás hibájába bele-beleesik – de ez az attrakció mozijának szentelt önreflexív kritika miatt talán megbocsájtható. A Mad Max: A harag útja után tehát egy könnyedebb, szórakoztató darabbal folytatódik a nyári blockbuster-szezon: már egy kis nosztalgiázás miatt is megéri jegyet váltani a Jurassic Worldre.
