Robbie Williams digitális majomként járja újra karrierútját zenés életrajzi filmjében, hogy popsztár-evolúciója végén egy Better Man válhasson belőle. A főhős állatias megjelenése ugyanakkor csak felszínes trükként igyekszik érdekesebbé tenni a szokásos zsánerkliséket.
A címszereplő brit popsztár nemcsak új világturnékkal és egy az életéről szóló friss Netflix dokumentum-minisorozattal ünnepli az ötödik x-be lépését, hanem egy nagyszabású egészestés musicallel is készül a neves évforduló megkoronázásaként. Nehogy alábbhagyjon az iránta való rajongói érdeklődés két koncertkörút között! Robbie Williams, a showman tehát foggal-körömmel igyekszik a középpontban maradni, Robert Williams, a magánember ugyanakkor még életrajzinak titulált filmjében sem kerül előtérbe. A Better Man sablonos története már-már annyira tankönyvszerű, mintha A lankadatlan: A Dewey Cox-sztori (Walk Hard: The Dewey Cox Story) vagy a Weird: The Al Yankovic Story mintájára készült zenész-biopic paródia lenne, a „Robbie Williams-sztori” ennek ellenére időnként kifejezetten komolyan veszi magát.
Kisgyerekkorától kezdve követhetjük végig a fokozatosan világsztárrá váló címszereplő hullámvölgyekkel bonyolított felemelkedését és megbékélését önmagával, ahogy a mitugrász, öntelt brit kölyökből egy kőgazdag – és valamivel kevésbé suttyó – főemlős cseperedik. A jellemfejlődés során az apakomplexus kerül előtérbe, de ugyanúgy megjelennek a műfajban szokásos konfliktustípusok, mint pl. a tehetségeket kizsigerelő, aljas menedzser, az idővel toxikussá váló szerelem és a hírnév árnyoldalait jelentő alkohol- és drogproblémák családot és barátokat elidegenítő hatásai. Azonban míg a zenészéletrajzi filmes trend kortárs felfutását eredményező alkotásoknak többnyire sikerül valamilyen társadalmilag releváns téma köré rendezniük ezeket a visszatérő zsánerfordulatokat, addig Williams életéből látszólag hiányzik bárminemű széleskörű példaértékűség vagy aktuális tanulság.
Elton John (Rocketman) és Freddie Mercury (Bohém rapszódia) saját homoszexualitásuk elfogad(tat)ásával birkóztak, Amy Winehouse tragédiáját (Back to Black) a fiatalkori drogfüggőség pecsételte meg, Bob Marley polgárjogi harcosként vonult be a filmszínházakba (Bob Marley: One Love), Aretha Franklin (Respect) és Whitney Houston (I Wanna Dance with Somebody) pedig afroamerikai nőkként próbáltak egyenjogúságot kivívni maguknak. Hozzájuk képest Robbie Williams csak a közönsége kedvére parádézó majom. Az az önreflexív geg, hogy a főhőst ténylegesen egy digitálisan létrehozott humanoid csimpánz testesíti meg – miközben Williams szinkronizálja stilizált önmagát és narrálja végig a filmet – képes ugyan kiemelni a Better Man-t a hasonló produkciók sorából, az általános figyelemfelkeltésen kívül a készítők mégis ritkán koncentrálnak erre a parodisztikus aspektusra.
A legnagyobb showman-t is jegyző Michael Gracey második nagyjátékfilmjében szintén a bombasztikus zenei betétekre fókuszál. A korábban videóklipeken és vizuális effekteken dolgozó rendező olyan lendületes tempót diktál, mintha egy Baz Luhrmann által készített A majmok bolygója-filmet néznénk. Így a Better Man Robbie Williams legnagyobb slágereire komponált dalbetétei gyakran valódi koncertshow-knak érződnek: a pörgő-forgó kamera megállíthatatlan hosszúbeállításai az események sűrűjébe helyezkedve láttatják az extravagáns koreográfiákat. Mintha a készítők nem is elsősorban hagyományos értelemben vett filmet szerettek volna forgatni, csupán azokat a rajongókat igyekeznének kárpótolni, akik nem jutottak el kedvencük valamelyik fellépésére. A produkció tehát művészi helyett sokkal inkább marketingértéket képvisel, de ez valószínűleg már elég is a közönségsikerhez.
Pedig amikor főhős majomléte időnként narratív funkcióval bír, azok a röpke pillanatok a film legkreatívabb húzásai. Legyen szó a székeken ücsörgő fiúbanda köreiben faágon hintázásról vagy a popikon különböző korszakait megtestesítő főemlősök ókori gladiátorviadalokat idéző összecsapásáról, a belső állatias ösztönök szabadjára engedése a nézőket is felszabadítja a látottak abszurd helyzetének látszatkomolysága alól. Hiszen a valóságból inspirálódó – bár erőteljesen dramatizált – szituációk, a súlyos témák és a tényleges életrajzi közeg ellenére mégiscsak egy olyan főhősről van szó, akiről a fikció világában egyszerűen senki sem veszi tudomásul, hogy konkrétan egy majom. Persze a gesztus a szerint is értelmezhető, hogy csupán Williams látja magát egy mindig mások kedve szerint mókázó főemlősnek, bár némileg ellentmondásos módon ez az identitás az önmagával való megbékélést követően sem oldódik fel.
A Better Man: Robbie Williams-t mindössze egyetlen absztrakt ötlet különbözteti meg a többi sablonos életrajzi tucatfilmtől, ráadásul többnyire nem is kamatoztatja a digitális majom főhős kínálta parodisztikus lehetőségeket a műfaj közhelyeinek felmondásával szemben. A címszereplő rajongóit mégsem érheti csalódás, hiszen ha nem is tudnak meg semmilyen újdonságot a popsztár mögötti emberről, ez az önfeledt felszínesség egy igazán felszabadító zenés élményt kínál.
