A 83 éves Bob Dylan ma is ugyanolyan rejtélyes figurája a popkultúrának, mint ötven évvel ezelőtt – nem csoda, hogy még egy életrajzi filmet desztilláltak nem mindennapi életútjából. Dylannek személyi kultusza van, így kézenfekvő, hogy valaki olyan alakítsa, akinek szintén van – a 8 Oscar-díjra jelölt Sehol se otthon trubadúrját korunk másik szupersztárja, Timotheé Chalamet játssza, mi tagadás, hibátlanul, de James Mangold filmje így sem az év szenzációja.
Minden életrajzi filmről szóló kritika első bekezdése élvezettel lamentál a műfaj létjogosultságáról, számon kérve a hitelességet, kifogásolva az eredetiséget és az ilyen típusú filmek valósághoz való viszonyát. Az biopic-zsáner valóban nem a jár elől a kísérletezésben, a legtöbbet átjárja valamiféle izzadtságszag, pl. a megfelelő casting terhe. Mintha minden rendező megreccsenne a feladat súlya alatt, az alkotásnak ugyanis fel kell érnie a témájához, a casting tétje az átlagosnál is nagyobb, a klasszikus hollywoodi történetmesélés árnyéka pedig folyamatosan utoléri még azt a rendezőt is, aki addig ügyesen bujkált előle. Valahogy minden zenészéletút egyforma, ugyanazok az elemek alkotják, esetleg a sorrend változik.
Bob Dylan életrajzi filmje esetén halmozottan súlyos lehetett ez a nyomás James Mangoldon, már csak azért is, mert kevés zenész kapcsolódik a film médiumához annyi szállal, mint Dylan. A „legpunkabb folkzenész” teljes karrierje mediatizált, folyamatosan filmezték, készült róla több dokumentumfilm is, kettő Scorsese rendezésében (No Direction Home: Bob Dylan, 2005 és a Rolling Thunder Revue: A Bob Dylan történet, 2019), áldokumentumfilm maga Dylan irányításával (Eat the Document, 1972), fikciós, kísérletezős életrajzi film (a Cate Blanchett nevével fémjelzett szeretett-gyűlölt I'm Not There – Bob Dylan életei 2007-ben), és feltűnik olyan kultuszfilmekben is színészként, mint a Pat Garrett és Billy, a kölyök (1973). Ráadásul még él és virul.
Variációk egy legendára – Todd Haynes: I'm Not There – Bob Dylan életei
Todd Haynes nem megoldani akarja a Dylant övező rejtélyt, hanem minden ellentmondásával együtt elénk tárni. A leghíresebb dalok születésének kínosan egyszerű pszichológiai indoklása is teljesen hiányzik a filmből. Ami viszont van helyettük: 135 percnyi bolyongás Dylan személyiségének útvesztőiben.
Mangold filmje azzal könnyít magán, hogy már kezdésből keveset vállal, nem akarja megmutatni a Dylan-sztorit a bölcsőtől a sírig. Arra vállalkozik, hogy Elijah Wald 2015-ös Dylan Goes Electric című könyvére támaszkodva bemutassa, hogy milyen események vezettek Bob Dylan 1965-ös, „Júdást kiáltó” fellépéséhez, és hogyan vált ez a botrány a rocktörténelem egyik meghatározó pillanatává, Dylan pedig az autonóm művész mintaképévé. A több Scorsese-film írójaként ismert Jay Cocksszal közösen jegyzett forgatókönyvben erre a viszonylag rövid, de az életút szempontjából annál jelentősebb időszakra összpontosít, 1961 és 1965 között. A Sehol se otthon Dylan New York-ba érkezésével indít, és ott ér véget, amikor a tradicionális folkzenei szcéna egy emberként kap a szívéhez a Newporti Folkfesztiválon, amikor Dylan akusztikus gitározás helyett elektromos gitárt dug az erősítőbe. A 19 éves karizmatikus fiú érkezése után nem sokkal barátságot köt Pete Seegerrel (Edward Norton), aki segít neki fellépési lehetőségeket szerezni a helyi klubokban, szerelmes lesz Sylvie-be (Elle Fanning), megismerkedik Joan Baezzel (Monica Barbaro), Johnny Cash-sel (Boyd Holbrook) és a folkvilág többi meghatározó alakjával. Az New York-ba egy szál gitárral érkező fiatal Dylan egy éven belül leszerződik a világ legnagyobb lemezkiadójával, és három évvel később már olyan lemezeladásokat produkál, amelyek vetekszenek a Beatles sikereivel.
Mangoldot látszólag a valóságban is megtörtént newporti botrány érdekli, Dylan senkiből világsztárrá, majd igazán öntörvényű művésszé válásának folyamata. De a rendezőt valójában az foglalkoztatja, ami minden Dylan-rajongót: a zenészt övező titok, a karizma, a zseniális dalszövegek ismeretlen eredete. A Logant, a Ford vs. Ferrarit és A nyughatatlan című Johnny Cash-filmet jegyző rendező a Dylan körül lebegő misztériumból akar szerzőiséget csinálni, és ebben erősen támaszkodik a zenészt alakító Chalamet-ra, aki (jobb szó híján) egy igen hiteles Dylan-interpretációt mutat meg, azt, aki dalszerzői zsenialitása ellenére nagyon gazdaságosan bánik a szavakkal, keveset és nagyokat mond. Magába bolondít minden nőt maga körül, Johnny Cash is rajong érte, és a zenei elitet is az ujja köré csavarja. Modora kelletlen, de megnyerő, múltja fiktív, jövője legendás, tehetsége megkérdőjelezhetetlen. Mangold pedig folyamatosan küzd azért, hogy Dylant rejtélyes figuraként ábrázolja anélkül, hogy az egészet pusztán egy üres héjjá redukálná. Bemutatja a hírnév már sokszor megénekelt árnyékvilágát, a népszerű emberek magányát, a meg nem értettséggel való küzdelmet – vagyis mindent, amit egy zenész-biopic általában – három felvonásban, évszámokkal keretezve.
De sajnos leginkább nem jár sikerrel. Hiába a már sokat bizonyított Chalamet method actingje, Dylan semmivel sem kevésbé rejtélyes, mint a film elején, de a végére már érdektelen is – amivel azt éri el, hogy nemcsak a filmbeli karakterek, hanem mi sem ismerhetjük meg a zenészt igazán. Természetesen a titkok addig érdekesek, amíg ki nem derülnek, a Bob Dylan-enigma pedig maradjon is így, kiderítetlenül– de mégis egy idő után bosszantó nézni, hogy a világ egyik legizgalmasabb emberének életútját nézzük a lehető legkonvencionálisabb módon elmesélve. Két óra tíz perc alatt nem derül ki róla tulajdonképpen semmi, csak az, hogy minden alól felmenthető, hisz' nagyon tehetséges.
És hogy megérdemel-e Chalamet egy Oscart? Persze, de a Sehol se otthon igazi felfedezése nem a Dűne sztárjának tehetsége, és biztosan nem is az újító jellegű filmnyelv, hanem a Joan Baezt alakító Monica Barbaro. Az utókor által kissé méltatlanul hanyagolt énekesnő-aktivista a valóságban Dylan hosszú afférja volt magánéletben és alkotóként is, de a saját jogán is bőven megállta a helyét folkénekesként. Monica Barbaro első igazi főszerepe elképesztően erős debüt, kettejük szála és az ikonikus Newportban előadott It Ain’t Me Babe-duett fikcionalizált verziója a film legerősebb pillanata.
„Lehetsz szép vagy csúnya, de nem lehetsz semmilyen” – mondja Dylan Sylvie-vel való első találkozásukkor, és ez a mondat nemcsak a sztárság kultuszára, hanem az életrajzi filmekre is igaz. A Sehol se otthon esetén felvetül az a sokszor emlegetett kérdés, hogy lehet-e, kell-e igazán életrajzi filmet csinálni valakiről, aki él? Mangold rendesen elvégzi a feladatát, filmjének ajánlata nem kisebb, mint hogy a néző elmerülhet a forrongó 60-as években, kicsit ott lehet Newportban és nagyvásznon (remélhetőleg) jó hangrendszeren hallgathatja a Blowing in the Wind-et vagy a It’s all over now, Baby Blue-t. Minden díszlet és jelmez hiteles, átsugárzik a képekből Dylan zenéjének transzformatív ereje (és nem utolsósorban egyedülálló élmény a folkzenész-aktivista Edward Nortont nézni, ahogy kezében egy bendzsóval aggódik a zene jövőjéért). A Sehol se otthon mégis a levegőben lógva hagyja nézőjét, és nem az a baj, hogy nem ismerjük meg teljesen Dylant – hanem az, hogy nem derül ki, hogy Mangold valójában mit gondol róla.
