A Vigyél a Holdra fékezett habzású romantikája nem annyira a csillagok közé akar repíteni, inkább azokat a földre lehozva benéz a nagy amerikai sikermítosz mögé – és megpillantja a nyüzsgő marketingosztályt.
A holdraszállást és a korai űrkutatás pionírjait minden lehetséges szögből bevilágította már a filmipar. A sebességi rekordok és az emberi teljesítőképesség határán táncoló heroikus vakmerőség (Az igazak / The Right Stuff), a mérnöki problémamegoldás és leleményesség technikai-érzelmi diadala (Apollo 13), szűkszavú portré a személyes gyászfeldolgozásról (Az első ember), vagy épp a fekete polgárjogi mozgalmak szentimentális esettanulmánya (A számolás joga) más-más tónusban, de az űrkutatás embert próbáló, drámai oldalát domborították ki. A Vigyél a Holdra szintén Apollo-program kulisszáit mozgatja, de azt a romantikus komédiák laza, könnyed karakterviszonyaival és műfaji paneljeivel vizezi fel. A romkomok kisebbfajta reneszánszukat élik (Imádlak utálni / Anyone But You, Hit Man), amibe Greg Berlanti filmje gond nélkül illeszkedik, viszont a NASA háttérapparátusának fókuszba emelésével egyszerre hat újszerűnek, ugyanakkor a screwball comedy-k eszköztárát fantáziátlanul megidézve ódivatúnak is.
A cselekmény ebből kifolyólag nagyban épít a két fő karakter közti ellenszenvre és ambivalens, évődős kapcsolatukra. Kelly Jones (Scarlett Johansson) cinikus, szédült és törtető reklámügynök, akit a Nixon-kabinet egy titkosszolgálati embere (Woody Harrelson) felbérel, hogy tegye az amerikai társadalom, valamint a költségvetés felett diszponáló politikusok szemében szexivé és átélhetővé a Holdraszállást. Kelly ezen a tengelyen konfrontálódik Cole Davisszel (Channing Tatum), a NASA higgadt, szabálykövető repülésirányítójával, a nő ugyanis nagyszabású, de simlis és kreatív hazugságokra építő marketingkampányával a farok kezdi csóválni a kutyát, a fókuszt elviszi a fegyelmezett mérnöki munkáról, amivel csorbítja a küldetés nemzeti, hidegháborús narratívába illeszkedő emelkedett komolyságát. Cole-lal szemben Kelly nem elérni, hanem lehozni akarja a Holdat, kommercializálni a teljes vállalkozást, különböző bóvli árukapcsolások révén termékként újracsomagolni és reality show-ként legyártani a holdraszállás-élményt. A piac paradox logikája mentén pedig épp a megalkotott hamis, kommersz kép takarja ki és teszi (spektákulumként) láthatóvá a történelmi pillanatot.
Berlanti filmje ezáltal nem pusztán a csillagokba vágyó emberiség eszképizmusa és a Vietnami háború rögvalóságába visszarántó kurrens társadalmi-politikai válságok feszültségét tematizálja, nagyjából a papír élességével, hanem az Amerikai Álom identitásképző tiszta, nemes eszményét és sikernarratíváját is lágyan, kipárnázva ugyan, de üres marketingfogásként ábrázolva kezdi ki. Persze a Vigyél a Holdra reklámtematikája csak egy kósza pillantást vet az olyan kortárs viszonylatban akut krízissé duzzadt jelenségekre, mint a posztfaktuális kor, a fiktív és valós megkérdőjelezett viszonya mentén felszámolt társadalmi konszenzusok, vagy a nemzeti mítoszok és a politikai propaganda közti határ elmosása.
A rendező hiába játssza ki a holdarszállást övező összeesküvés-elmélet kártyát, és teszi dramaturgiai csúcsponttá a kamu landolás stúdióbeli forgatását, ha mindössze annyit gondol a (kaland- és romantikus) vágyainkat és tetteinket manipuláló és alakító tömegmédiáról, reklám- és idológiaiparról, hogy az hazug, csúnya, rossz és pusztán egy opportunista eszköz a magasabb cél eléréséhez. Pedig a film idétlen burleszkbe hanyatló nagyjelenete a szerencsétlenkedő asztronauta-dublőrökkel, a ripacs, Kubrickot lesajnáló rendezővel és a képen átszaladó fekete macska üldözésével épp, hogy a holdraszállást nem könnyfátyolos technikai-civilizációs csúcsteljesítményként, hanem mint sikeresen leadott élő közvetítést ünnepli, ami nem az emberiség, hanem a mediatizáltság diadala.
Berlanti a felvetett porblémákat azonban tényleg csak felveti, hiszen a film műfaji megkötöttsége és egyébként habkönnyű megszólalásmódja nem is igazán hagy teret annak, hogy a felvázolt háttérben elmerülve ne a két főszereplő közti civakodó-flörtölő kémiával törődjünk. Ami a film lelke lenne, de csak úgy-ahogy működik. Channing Tatum nagyrészt robotpilóta üzemmódban, faarccal hozza az akkurátus, felelősségteljes, mégis érzelmes, de velejéig egydimenziós NASA-szakit, a hálásabb szerep viszont természetesen Johannsoné, aki leginkább az Áve, Cézár!-ban és Wes Anderson filmjeiben megvillantott, az abszurd figurákat remekül érző komika eszköztárát mozgósítja, és a screwball comedy-k tipikus talpraesett, nonkonformista dolgozó nőjeként az egymásba habarodásig képes szakszerűen bosszantani Tatum karakterét.
A szerelmi szál viszont még így is lapos, a forgatókönyv ügyetlenül próbál Kelly felskiccelt traumájával drámai mélységet, ezáltal szerethető jellemet és a romantikus kapcsolatra nyíló esélyt adni a figurának. A rossz ritmus, a túlhúzott játékidő, a lusta humor, az idegesítő, sitcom-szerű zenehasználat ellenére a Vigyél a Holdra nyárestékhez nagyjából alkalmas, ártalmatlanul könnyed kísérő, a kevés mondanivaló halvány mellékízével.
