A Vészjelzés lehetne jó is, de a jó alapötlet irritáló, amatőr hibáktól hemzsegő megvalósítással párosul, és híján van a feszültségnek, valódi meglepetéseknek, mondanivalónak, de legfőképpen jól megírt karaktereknek.
Ha azt éreznéd a Vészjelzés nézése közben, hogy egy kicsit olyan ez a horror-thriller keverék, mintha egy nagyköltségvetésű diákfilm lenne, az nem véletlen. Ugyan nem szükségszerű, hogy minden rendezőnek zseniális legyen az első filmje (sőt!), de a Vészjelzés szinte minden perce magán hordozza annak nyomát, hogy ez Zoë Kravitz első rendezése, ráadásul a forgatókönyvért is részben ő a felelős. Szó se róla, Kravitz tehetséges filmes – színészként eddig is számos közönségsikerből ismerhettük (pl. Batman, Mad Max: A harag útja, Legendás állatok-széria stb.), ezúttal pedig azt is megmutatja, hogy vannak ugyan egészen jó vizuális ötletei, érdekes megoldásai, de bőven van még, ahová fejlődnie íróként és rendezőként is, leginkább pedig talán azt kellene megtanulnia, hogy mikor több a kevesebb.
A Vészjelzésben már a gyártó stúdiók nevének feliratai is stilizálva vannak, fényképezőgép-kattanásra jelennek meg az üres vásznon, azután pedig egy gyík szeméről készült szuperközelivel indít a film, amiről később tudjuk meg, hogy mit is keres a nyitóképen. A film történetvezetési technikájájára szinte végig jellemző a szaggatottság, a fel-felbukkanó flashback-képekkel való operálás, az időbeli ugrálás. Így egy kicsit nehéz megismerni és megszeretni főszereplőnket, Fridát (a Jordan Peele-filmbe kívánkozóan, elképesztően kifejező arcú Naomi Ackie), aki pincérként dolgozik egy elegáns helyen, és arról álmodozik, hogy a jóképű tech-milliárdos, Slater King (a meglepően árnyalt alakítást nyújtó Channing Tatum) majd jól elviszi a magánszigetére, ahová időnként visszahúzódik a közélettől a barátaival. És lőn, az áhított találkozás meg is történik, Frida és barátnője, Jess hamarosan már az áhított szigeten bandáznak Slaterrel és haveri társaságával. Az idillinek tűnő gondtalan hedonizmusról természetesen hamar kiderül, hogy csak kiváló álca, a karizmatikus milliárdos magánszigete ugyanis sötét titkokat rejt.
Az alaphelyzet és a készítők által belőtt hangulat is sokban emlékeztet több, utóbbi években készült, közönségkedvenc kevert műfajú filmére, többek között erős A menü-, Fehér éjszakák- és Tőrbe ejtve: Az üveghagyma-utánérzetünk is lehet, de Jordan Peele Tűnj el!-je is biztosan ott szerepelt az inspirációk listáján. Ezzel önmagábam semmi gond lenne, de a Vészjelzés minden téren gyengébben szerepel, mint az előbb említett alkotások. Amiben pedig egyöntetűen jobbak, az éppen egy meglehetősen fontos része bármilyen thrillernek vagy horrornak: a feszültségkeltés. Ezen a téren túl sokat és túl hamar szeretne elérni Kravitz, de pocsék a forgatókönyv és a film ritmusérzéke, túl hosszú a felvezető, túlságosan ismétlődő és véletlenszerű a „megvilágosodás”, a rejtély megoldása pedig a lehető legprimitívebb, a legkevésbé meglepőbb, és a lezárás közel sem annyira katartikus, mint amennyire az szeretne lenni.
A Vészjelzés első félórája kifejezetten idegesítően van megvalósítva, szinte kizárólag csak közelikkel és szuperközelikkel dolgozik az operatőr, ezek pedig rettenetesen vannak összevágva, egy hasznosnak mondható totál sincs (amivel egy kicsit képbe kerülhetnénk a szereplőinket fogva tartó sziget földrajza, a helyszínek egymáshoz viszonyított helyzete kapcsán (amiben például a részben Magyarországon forgatott Fehér éjszakák mesterkurzust tart), olyan kép pedig, amin egyszerre látható két szereplő, nagyjából a film háromnegyedénél bukkan fel először. Így például semmilyen fokozás nem érvényesül a főszereplő szemszögének bemutatásakor, mivel az már az elejétől fogva olyan szaggatott és és nyomasztó(nak szánt), amilyennek legfeljebb a történet felétől kellene lennie.
A helszínek mellett a karakterek bemutatásának terén is rengeteg az aránytévesztés, Frida és Slater viszonylag jól jellemzett, jól megírt szereplők, de az őket körülvevők már sokkal kevésbé, Vic (Christian Slater), Cody (Simon Rex), Tom (Haley Joel Osment) és Lucas (Levon Hawke), vagyis a milliomos közeli haverjairól az égvilágán semmi nem derül ki, a bulizó lányok társasága (Liz Caribel, Trew Mullen) pedig végképp vázlatos és alulírt, egyedül Sarah-ból (az utóbbi években egyre több helyen felbukkanó, kiváló Adria Arjona) lesz vegül több, mint egyjellemzős, bikinis plázacica. A szintén egy milliárdos magánszigetén játszodó, félig komédia második Tőrbe ejtve-film például remekül mutatja meg, hogyan lehet viszonylag rövid játékidő alatt jól felépíteni egy hasonló méretű társaságot, ahol minden szereplőnek saját motivációja és jellemfejlődése van, miközben végig titkolják ezeket a kívülálló főszereplő előtt.
A Vészjelzés emellett a feldolgozott téma kibontásának terén is bőven hagy maga után kívánnivalót. A nők elleni erőszak, a partidrogok és azok tudatos használata szexuális erőszakkal párosítva – ezek mind feldolgozásra érdemes kérdések, ráadásul egy valós példát is meglehetősen könnyű találni a bemutatott helyzetre (Jeffrey Epstein magánszigete), a problémás részek, a visszaélések kapcsán viszont a valóságban sokkal szomorúbb helyzetbe kerültek a sokszor emberkereskedelem útján odahurcolt, sokszor kiskorú lányok, akik fölött teljes hatalmat gyakorolt saját szigetén a pénzével és politikai befolyásával sérthetetlenséget vásároló Epstein, akihez képest Slater King egy bajuszpödrő, rajzfilmes gonosz. Ezzel nem azt akarom mondani, hogy feltétlenül az Epstein-sztori valósághű felldogozását kellene elvárni egy fikciós horrortól, de a téma kapcsán a Vészjelzés semmi újat nem képes hozzátenni az eddigi diskurzushoz azon kívül, hogy csúnya dolog embereket kihasználni, és a valós történetet semmilyen szinten nem értelmezi azon kívül, hogy megidézi annak helyszínét és (felületesen) annak körülményeit. Ezen a téren tehát lehetett volna bőven bátrabb a film, mert amikor egy feldolgozott valós történet vagy helszín kapcsán a valóság ijesztőbb egy véres horrornál, akkor valamit elszabott a filmkészítő.
Egyáltalán nem telitalálat tehát a Vészjelzés (aminek magyar nyelvterületen már csak a semmitmondó címfordítás miatt sem jósolok nagy anyagi sikereket – az eredeti angol cím, a Blink Twice, vagyis Pislogj kétszer lényegesen sokatmondóbb, áthallásosabb és a filmhez kapcsolódóbb), tipikus elsőfilmes hibákat sorakoztat fel, és sokkal kevésbé sikeres példánya műfajának, mint megidézni kívánt elődei. Viszont tagadhatatlanul megmutatja azt, hogy a rendező-írónak bőven van stílusa és tehetsége is, most már leginkább csak a tapasztalat és a megfelelő történet hiányzik hozzá, hogy az első filmje után az első jó filmjét is elkészítse.
