Baltasar Kormákur meglehetősen elavult interkontinentális szerelmi drámája nem az a film, ami másnap még eszünkbe jut, de ha nagyon akarunk, tudunk sírni rajta.
Úgy tűnik, ez a nyári szezon sem marad fiatalkori szerelmeket feltámasztó, idejétmúlt, de legjobb esetben is konvencionálisnak mondható melodráma nélkül. Az Ólafur Jóhann Ólafsson azonos című regényét adaptáló Touch legalábbis minden kötelező elemét hozza annak, hogy az efféle, egykor népszerű zsáner talán még létező közönségét kiszolgálja. Az viszont talán egy fokkal meglepőbb, hogy ez ezúttal Baltasar Kormákurtól érkezik, akinek életművét inkább meghatározza a szenzációs katasztrófákért, pusztító hóviharokhoz (Everest, 2015), nyílt tengeri balesetekhez (Dermesztő mélység, 2012, Sodródás, 2018) vagy a zabolátlan természethez (Fenevad, 2022) való vonzódása. Az akciófilmjeiben bizonyított, emberi léptékeket meghaladó kiszolgáltatottságot most intraperszonális feszültséggé kell sűrítenie, s meglehetősen csillapítania is, főszereplője ugyanis egy kezdődő demenciával diagnosztizált özvegy étteremvezető, aki a koronajárvány első napjaiban nekiindul felkeresni első szerelmét. A Touch végülis tiszta történetvezetésű, érthető és folyamatosan építkezik, végülis megbirkózik az érzelmi giccsekkel, végülis szomorú – s ha ez volt a film célja, végülis aligha panaszkodhatunk.
Kristofferrel (Egill Ólafsson) szinte azonnal egy izlandi reptéren találkozunk: miután orvosa azt tanácsolja, hogy az eredmények megérkezéséig a legrosszabbra felkészülve bölcs lenne lezárnia elintézetlen ügyeit, Kristoffer jegyet vált egy londoni járatra. S még ha eleinte aggódó lányához, Sonjához hasonlóan mi sem értjük hirtelen döntését, a párhuzamosan megindított, klasszikusan újra- és újra visszavágott flashbackek hamar tisztázzák motivációit. A fiatal Kristoffer (Pálmi Kormákur – igen, a rendező fia) ugyanis ötven évvel ezelőtt Londonban tanult, marxista nézeteit viszont nem támogatta az egyetemi intézet, s ezért a barátai ugratására otthagyta tanulmányait és mosogatófiúnak jelentkezett egy japán étterembe. Ami eleinte viccnek indult, hamar nagy szenvedéllyé alakult: a tulajdonos gyorsan megkedveli az izlandi óriást, s mentorként támogatja, Kristoffer pedig nemcsak a távol-keleti kultúrába is szeret bele, hanem Mikóba (Kōki), a tulajdonos lányába is. Kapcsolatuk beteljesülése eleve megannyi irányból korlátozott, végül mégis az gátolja meg boldogságukat, hogy a japán család egyik napról a másikra bezárja az éttermet és eltűnik.
Kormákur nemcsak a különböző kultúrák érintkezésével és a világ távoli sarkainak felkutatásával színesíti filmjét, de a hosszú évtizedeket összefogó történetet arra is felhasználja, hogy a huszadik századi világtörténelem egyes eseményeire reagáljon. Az atombomba-túlélők vagy a diáklázadások utószeleinek megidézése ellenére viszont a film egyedül a koronajárvánnyal járó globális karantént tudja igazán okosan értékesíteni. Kristoffer ugyanis akkor indul meg útjára, amikor az egész világ leállni készül, s ezzel nem nemcsak kijelöl egy elég szűk határidőt, ameddig kutatásának eredményét meg kell találnia, de elég ügyes rímet is talál arra a belső leállásra, ami az ő állapotában valószínűleg már elkerülhetetlen. S míg fejtörőkkel és régen tanult haikuk ismételgetésével próbálja élénkíteni elméjét, az egyre üresedő és magányos tereken végighaladva valós időben is megfoglamazódik emlékeinek gyorsuló elhalványulása. S végsősoron a világjárvány képes súlyt adni a film címének is: a közvetlenséggel együtt az érintés is eltűnik, aminek emléke segített felidézni az egykori érzéseket. Valószínűleg a soha ki nem mondott vég miatt, vagy talán csak az első szerelmek körülményektől független fájdalmától dönt úgy Kristoffer, hogy egy esetleges újra-érintés reményében akár Tokióig és Hirosimáig is elutazik.
A közhelyes narratív séma ellenére a Touch meglepően mentes a hatászvadász érzelmi kliséktől, s a kritikus pillanatokban nem válik kínossá. Az enyhén szépfiús Pálmi Kormákur hozza az ilyen történetektől megszokott csendes hősszerelmest, az elsősorban modell és dalszerző Kōki viszont picit idegen a megteremtett atmoszférában, angol szövegei (talán rendezői döntésre) kendőzetlenül csábítónak hatnak, ami eléggé valószínűtlenné és humorossá válik egy ilyen visszafogottságot és érzékiséget megcélzó elbeszélésben. A film azért az érzékiséggel sem esik túlzásba, a történetben meglevő haptikus képek lehetőségének kihasználása helyett az egyértelműség mellett dönt: a jelen beállításaiban a hideg tónusok dominálnak, míg a múlt képei meleg színűek és bátran vignettáltak, hogy a vizuálisan kiolvasott hangulat is minél egyszerűbb és pontosabb lehessen.
Baltasar Kormákur fölöslegesen nem árnyalja filmjét, akció-orientáltabb történeteinek szokásos hibáit azonban ezúttal sikerül kijavítania: a szereplőkkel és fejlődésükkel alig lehet hiányérzetünk. Eddig bizonyította szakmai tudását feszült helyzetek megrendezésében, s most épkézláb karakterrajzokat is kapunk tőle, még ha azok nem is a legkomplexebbek. Az élet végének közelségétől felszabadított vagy fakuló emlékek között utazó, az első szerelem őszinte pillanatainak romjaiba kapaszkodó hősök felhígult archetípusa azonban már minden tévécsatornáról visszaköszön, s Kormákur bármennyire is korrektül adaptálja, nem sikerül új gondolatokkal feltöltenie az alapanyagot. A Touch-ban sajnos elmarad az olyan tudatosan előkészített katarzis: pont a lélek valahogy hiányzik belőle, holott arról szeretne szólni.
