Aki jegyet váltana a Fenevadra, nyugodt szívvel adja le az agyát a mozi ruhatárában, a vetítőteremben ugyanis nem lesz rá szüksége. De ez nem is feltétlenül baj.
Ínséges időkben a nagyérdemű publikum szívesen fordul olyan mozik felé, amik nem árulnak zsákbamacskát: pontosan azt nyújtják, amit előzetesen kínálnak. Baltasar Kormákur Fenevadja az efféle darabok iskolapéldája: áramvonalas, tűpontosan kicentizett, lehengerlő akciójelenetekkel kibélelt túlélőthriller. Remekül alkalmas tehát arra, hogy kitöltse a holtidőt, mely két hígvelejű Marvel-szuperhősfilm – vagy egyéb, hasonló népszerűségnek örvendő mozgóképes látványorgia – között tátong. Mi is csigázhatná a téboly határáig a közönség kíváncsiságát e szikkadt, aszálytól sújtott nyári uborkaszezonban, ha nem egy végletekig kiélezett krízishelyzeteket halmozó, ember és természet örök harcáról szóló történet? Kormákur ráadásul jelentős rutint halmozott fel ezen a fronton: regélt már hajótörött halászról (Dermesztő mélység), a Mount Everest fogságába esett hegymászókról (Everest) és egy hurrikán kellős közepébe csöppenő szerelmespárról (Sodródás) is.
Ezúttal pedig az egzotikus kalandfilmek hódolóinak kedvez, ugyanis Afrika kietlen tájaira tesz kirándulást. A Fenevad centrumában egy háromtagú család áll: Dr. Nate Samuels (Idris Elba), a neves orvos nemrégiben temette el imádott feleségét, de mivel az utolsó időszakban eltávolodott az asszonytól, még mindig mardossa a bűntudat. Sőt, a haláleset óta tizenéves lányaival is problematikus a kapcsolata, ezért úgy dönt, szafarit szervez a gyerekeknek a messzi Dél-Afrikában, hátha újra összekovácsolódik a széthullott família. Az apa és a cserfes kamaszok rátermett idegenvezetőt is kapnak a régi családi barát, Martin (Sharlto Copley) személyében. Hőseink meseszép vakációja azonban kisvártatva rémálomba fordul: az életükre tör a környék bestiája, egy elbitangolt, embervérre szomjúhozó oroszlán. A nagymacska falkáját orvvadászok irtották ki, ezért került bosszújának célkeresztjébe a homo sapiens. Nate és a lányok csapdába esnek egy terepjáró utasterében, és nemcsak az élelmük, a vizük, na meg az idejük fogy vészesen, de személyes konfliktusaikat is ideje volna elrendezniük.
A túlélőthriller hőseit általában kettős motiváció mozgatja: egyrészt a természet szülte veszély elhárításán fáradoznak – legyen az az éh- és fagyhalál szorongató réme (Életben maradtak / Alive), egy óriási medve (A vadon foglyai / The Edge), néhány kiéhezett farkas (Fehér pokol) vagy egy léket kapott hajó (Minden odavan) –, másrészt viszont elfojtott problémáikkal, lelki nyavalyáikkal, frusztrációikkal is szembe kell nézniük odüsszeiájuk során. Kormákur aktuális dolgozata akkor maradt volna minden tekintetben intakt, ha a főhősöket csupán egyetlen indíték élteti: a puszta túlélés. Amikor ugyanis a direktor, illetve Ryan Engle forgatókönyvíró a megtört apa és az elidegenedett kamaszlányok érzelmi hadviselésére helyezi a hangsúlyt, a lehető legkellemetlebebb közhelyekbe futnak bele. A múlt elengedéséről, a megbocsátásról és a felelősségvállalásról szóló dialógusok mind-mind papirosízűek, a karakterek fejlődési íve hanyagul megrajzolt (nem derül ki például, hogy a nagyobbik lány, Meredith miért éppen az oroszlánfenyegetés közepette bocsát meg az apjának, ha erre hosszú időn át nem volt hajlandó), sőt olykor még reakcióik is teljességgel hiteltelenek (többször előfordul, hogy inkább a tőlük pár száz méterre csapdába esett Martin életét mentenék ahelyett, hogy a saját biztonságukról gondoskodnának).
Kormákur és forgatókönyvírója akkor vétik a legsúlyosabb hibát, amikor emberi érzelmekkel – jelesül bosszúvággyal – ruházzák fel a főhősöket kipécéző oroszlánt. Ennél banálisabb ötlettel aligha állhattak volna elő, ráadásul Hitchcock Madarakja óta tudjuk, hogy a szeszélyes anyatermészet által teremtett fenyegetés akkor igazán hátborzongató, ha végig irracionális marad. Ha azonban nagyvonalúan eltekintünk a Fenevad cselekményvilágát tarkító logikai ellentmondásoktól, továbbá a mostohán megírt karakterektől, elsőrangú szórakozásban lesz részünk. Kormákur ugyanis tényleg ért a zárt térre komponált túlélőthriller műfajához: kellő időt szán a konfliktus felépítésére (az első fél óra megfontolt tempóban telik, szinte percről percre fokozódik a vadon mélyére merészkedő kis csapat kiszolgáltatottsága), majd izgalmasabbnál izgalmasabb szituációkba helyezi a dzsipben rekedt protagonistákat. A rendező precízen kidekázza az akciójeleneteket, és bár Nate-t, valamint gyermekeit végig „plot armor” védi, a mesteri feszültségkezelésnek köszönhetően szinte minden egyes mozdulatokat a néző aggódó tekintete kíséri.
Noha a CGI-oroszlánok nem minden pillanatban meggyőzőek (jóllehet realisztikusabbak, mint a három évvel ezelőtti, „élőszereplős” Oroszlánkirály esetében), valamint Kormákur olykor kifejezetten olcsó sokkhatásokkal is operál, a Fenevad – egészen a valóság talajától magasra emelt végkifejletig – csinos thrillernek bizonyul. Ha a némiképp a Stephen King-féle Cujo és a Vérszomj / Prey irányvonalát követő történet tényleg csupán az emberi leleményesség és a „barbár” természet összecsapásáról szólna, egy nagyságrendekkel jobb film lehetett volna a végeredmény. Igaz, az agyunkat abban az esetben is le kellett volna adnunk a mozi ruhatárában.
