Mióta az izlandi Baltasar Kormákur átnyergelt a hollywoodi produkciókra, rajongói egyre azért drukkolnak, hogy végre az új körülmények között is bizonyítsa tehetségét. Az áttörést sajnos a Sodródás sem hozza el, éppen ellenkezőleg: a rendező pályájának egyik leggyengébb darabjával van dolgunk.

A Sodródás egy hajótörés történetét meséli el: a fiatal szerelmespár vitorlása egy óriási viharban súlyosan megsérül, és magatehetetlenül sodródik a Csendes-óceán közepén, fedélzetén a tapasztalatlan Tamival (Shailene Woodley) és mozgásképtelenül fekvő vőlegényével, Richarddal (Sam Clafin). Kormákur nem először helyezi ilyen extrém körülmények közé hőseit: egyik legkedveltebb filmje, a Dermesztő mélység hasonló alaphelyzetből, egy hajókatasztrófa túléléséből indul ki (ám aztán másfelé kanyarítja a cselekményt), az Everest pedig egy súlyos hegymászótragédiát dolgoz fel. Az új film nemcsak a túlélésért folytatott harc miatt rokonítható az Everesthez, hanem a hibái miatt is: ahogy a 2015-ös filmet, úgy a Sodródást is sablonkarakterei és melodrámai elhajlása miatt lehet kritizálni. Ám míg az Everestet legalább a látvány elvitte a hátán, itt még ez sem komoly tényező.

Az egyedül-a-tengeren legkésőbb Az öreg halász és a tenger óta kedvelt toposza a filmművészetnek, hiszen egyszerre ad alapot látványos és mélyen filozofikus műveknek. Az utóbbi években többek közt a Minden odavan, a Pi élete és a The Mercy elevenített fel a receptet, amelytől a Sodródás sem tér el igazán – a fő különbség, ami leginkább a Gravitációhoz hasonlítja a filmet, hogy a középpontjában egy nő áll, akinek lényegében egyedül kell megküzdenie az embertelen feladattal.

Az igaz történeten alapuló filmet egyetlen fordulat különíti el markánsan a felsorolt előzményektől, amit viszont spoilermentesen nem árulhatok el. Hozzátenném, hogy a szemfüleseknek az első képkocka lelövi a poént, illetve később is kapunk utalásokat rá. Tehát a megfejtés minimum sejthető, ennek ellenére érdekes, hogyan jutunk el odáig. Meglepő módon a film onnantól lett igazán élvezetes, hogy beigazolódott a gyanúm – ekkortól végre képes volt érzelmeket kiváltani belőlem, ám ez sajnos csak az utolsó negyedórát jelentette.

A Sodródás fő problémája ugyanis éppen ez: a két főhős (akik gyakorlatilag a film egyedüli szereplői) borzasztóan antipatikus és irritáló karakterek. Gejl párbeszédeik (amiken sajnos a magyar szinkron is ront) és közhelyes párkapcsolati lépéseik a tűréshatáron táncolnak, így pedig sem az enyelgésüket, sem a szenvedésüket nem túl felemelő nézni. Ezzel párhuzamosan viszont a kalandjaik sem izgalmasok, ami egy hajókatasztrófás filmnél minimum meglepő; de ahogy a cím is jelzi, a játékidő legnagyobb hányadában minimális a veszélyérzet, miután a hajó egyszerűen sodródik. A fizikai eseménytelenség közepette a Sodródás lelki folyamatokat igyekszik a középpontba helyezni, ám mivel a karakterekkel lehetetlen azonosulni, a sorsuk is érdektelenné válik.

A Sodródás a túlélőfilmes körítés ellenére tehát voltaképpen melodráma; csakhogy sem a bosszantó szerelmespár, sem a ritkán érkező kalandjaik nem elegendőek az érdeklődés fenntartásához. Nem segít Kormákur merész szerkezeti megoldása sem: a film ugyanis két idősíkon játszódik, sodródás közben felszínre törnek a boldog múlt, Tami és Richard megismerkedésének és útra kelésének képei. A gyors váltogatás közepette azonban a feszültség elillan, a két szál kioltja egymást, de a hatásvadász párhuzamok sem teszik szimpatikusabbá Kormákur művét. Végső csapásként a film logikátlanságokban (vagy mondjuk úgy, kellő indoklás nélküli történésekben) is bővelkedik – apróságokról van szó, de ezek is szüntelenül piszkálják a néző igazságérzetét. Összességében a Sodródás látványos viharjelenettől és a szép befejezéstől eltekintve nem okoz mély benyomást, ami egy ennyire drámai és hihetetlen igaz történet esetében megbocsáthatatlan hiba.