Ne nézd meg ezt a filmet, ha képtelen vagy elviselni Robert Redford fejét 105 percen keresztül. Viszont ki ne hagyd, ha szereted a minimalista, szívszorító drámákat még akkor is, ha egyetlen szereplőjük van.
Itt egy szép, klasszikus téma. Az ifjúsági kalandregények alapján mindannyiunknak van némi romantikus elképzelése arról, milyen lehet egy hajótörés: a hajó léket kap, ömlik be rajta a víz, kell valami edény, amivel ki lehet lapátolni, és máris lehet aggódni az ivóvíz, a rum és a kétszersült hiánya, meg a cápák miatt, s jobb híján lehet várni, hogy egy hajó arra tévedjen, vagy a hullámok egy – többnyire lakatlan – szigetre sodorjanak. Csakhogy a Minden odavan című filmben nincs Robinson-élet egy rejtelmes szigeten, hiszen egyáltalán nincs is sziget. Nincsenek kalózok, hogy a hajótörött segítség helyett legalább ellenséget találjon. Nincs ragyogó luxussal felszerelt, ragacsos-szirupos fényben úszó óceánjáró. Csak egy lélekvesztő hányódik az Indiai-óceán és a tengernyi magány közepén. A fiatal amerikai forgatókönyvíró-rendező, J. C. Chandor munkája leginkább a fagyos hegyvidéken csapdába esett, magányos hősök túlélésért folyatott küzdelméhez hasonlítható, vagy a Pi életéhez, csakhogy itt a meseillat és a látványorgia helyén csak a torokszorító, csupasz „valóság” áll.
Az All Is Lost bő egy hét történéseit mutatja be. Egy fehér férfi – a nevét nem tudjuk, de sosem volt ennél kevésbé lényeges – arra ébred, hogy a jachtja abszurd balesetet szenvedett valahol az Indiai-óceánban: a víz tetején lebegő, áruszállító konténer sarka lyukasztotta át az oldalát. Lám-lám, a környezetszennyezés következményei – állapíthatják meg a természetvédők, s máris nagyobb kedvvel nézik a filmet. S lám-lám, a konténer s a vízfelszín gyerekcipők ezreivel van tele, a lyukon is becsorgott néhány – mennyi irónia és abszurdum van ezek időnkénti felbukkanásában. Nos, „a mi emberünk” – ahogy a forgatókönyv hivatkozik rá – nem esik pánikba: tapasztalt tengerésznek, sokat látott embernek tűnik, higgadtan átgondolja a helyzetet, és megoldást keres. Jön-megy a hajón, lyukat foltoz, vitorlát igazít, a rádióval szerencsétlenkedik, s közben bekanalaz egy-egy babkonzervet. Ez egy igazi, modern jacht, korszerű berendezéssel a kenyérpirítótól kezdve a számítógépes navigációs rendszerig – s minden létező felszereléséhez hozzá is nyúl a mi emberünk a túlélés érdekében.
Nem tudjuk, emberünk honnan jött, miért van a hajója 1700 tengeri mérföldre Szumátrától, távol a hajózási útvonalaktól. Karikagyűrújét látva és filmindító voice-overjét hallva arra következtethetünk, valahol család vár rá. Kis hajóján nincsenek luxuscikkek, csak az alapvető kényelem kellékei – jól szituált, de vagyonával nem kérkedő, értelmes ember lehet. Józansága, kiegyensúlyozottsága és találékonysága lendíti át a nyolc nap viszontagságain, segíti a túlélésért folytatott küzdelemben. Ehhez pedig minden józan eszére és leleményességére szüksége van: amikor elégedetten hátradőlne, mivel sikerült rendbe szednie a jachtot, máris hatalmas vihar kerekedik… Tetteiben van némi rejtett humor: „az úr a pokolban is úr” alapon például nyugodtan megborotválkozik a lyukas oldalú hajóban, vagy amikor a túlélőkészletét kell magához vennie, a konzervek mellé kanalat és villát is tesz s mint pár perccel később kiderül, az alapkészlethez egy ing is tartozik.
Felbukkan a filmben a hajótörött-téma teljes eszköztára: a szeksztáns, az ivóvíz- és élelemhiány, az égető napsütés, a cápa, a várva várt hajó, a palackba zárt üzenet egy „mekkora hülyeség”-fejrázással kísérve – csakhogy az alkotóknak sikerül mindezeket a motívumokat modern köntösbe öltöztetni, újraértelmezni, és ez valami üdítő frissességet ad a filmnek. Robert Redford sem volt rossz választás a szerepre: bár a nyolcadik x-hez közelít, remekül hozza az idősödő jachttulajdonost, fizikai erőnlétére sem lehet panasza a nézőnek. Alakját többnyire szűk szekondokban filmezve látjuk, sokszor az arca uralja a képet – ennek az eredménye pedig valamiféle paradox, klausztrofób hatás lesz: szűk csapdába szorult a végtelen óceán közepén. Néha ugyan elgondolkodunk, hogy szándékosan visszafogott arcjátékot látunk vagy itt-ott a botoxkezelés nyomait, de Redford testbeszéde teljesen meggyőző. Figuráját hitelessé teszi az is, hogy egyetlen szó nélkül tesz-vesz – kivel is beszélgetne az ember az óceán közepén? Nincs belső monológ a filmben, de még egy cifra káromkodás se, néhány segélykiáltástól eltekintve majdhogynem némafilmet látunk. Viszont Chandor és Redford remekül árnyalja az elsöprően erős érzelmek jól felépített, teljes skáláját – a kezdeti higgadtságtól, a felcsillanó reménysugarakon és ötleteken át, a pánikig és a végső elkeseredésig.
A film második felében egyre gyakoribbá válik a zene használata – ráadásul a hangutómunka 2014-ben Oscar-jelölést kapott, jól megérdemelten –, és egyre többször látunk alsó, víz alatti felvételeket, hol apró, ártalmatlan, hol fenyegetőbb tengeri élőlények sokaságával, hol egyszerűen sivár-üresen – és egyre több jelentéssel.
A forgatás során három kaliforniai hajó játszotta el a Virginia Jean „szerepét”, az alkotók emléket is állítottak nekik a stáblistán („Nyugodjanak békében.”). Egész biztos az is, hogy „áldozatuk” nem volt hiábavaló: az All Is Lost műfaji és témakategóriájának legemlékezetesebb filmjei közé került.
