Ang Lee pazar kiállítású modern eposza üdítő módon emelkedik ki az álomgyári látványmonstrum-szériából. Nagy érdeme, hogy igazán tág publikumot képes hitelesen megszólítani, és mégsem áll szándékában manipulálni.
Még ki sem hűltek a mozitermek a házilag barkácsolt konyhafilozófiával zsonglőrködő Felhőatlasz után, rögvest itt a következő látványmonstrum, amely hagyományos célkitűzései mellett bölcselkedni is kíván. Csakhogy míg előbbi erőszakosan manipulatív ál-okosságokat tartogatott dekoratív máza alatt, addig a Pi élete e téren üdvös önmérsékletet tanúsít. Ugyan Ang Lee produkciója legalább annyira közhelyszerű témát feszeget, nagyrészt mégis ragaszkodik „a kevesebb több” elvéhez, s valójában akkor sem lehet igazán haragudni rá, amikor enged a szentimentalizmus csábításának.
Yann Martel azonos című regénye szolgál a történet alapjául. Hősét, az indiai Pi Patel-t (Suraj Sharma) még gyermekként rabul ejti a hit eszméje. A hindu mellett a keresztény és az iszlám tanait is magáévá teszi, s így, több úr szolgájaként, még mindig hatalmas tudásszomjtól fűtve indul hosszadalmas hajóútra családjával, hogy állatkertjük tagjait eladva, otthonuktól távol új életet kezdhessenek. Hajójuk azonban egy vihar során elsüllyed, és Pi csupán a véletlennek köszönheti, hogy túléli a szerencsétlenséget. Hamarosan felfedezi, hogy mentőcsónakja fedélzetén különös vendéggel kell osztoznia: Richard Parkerrel, a félelmetes bengáli tigrissel. Pi elkeseredett harcba kezd a túlélésért, s mindennek tetejében még a fenevad megszelídítését is megkísérli. A természeti elemek, az éhínség és a kiszolgáltatott állat képében érkező fenyegetés olyan szituációt teremtenek, melyben a fiú hosszú esztendők alatt megszerzett hite próbára tétetik. Innentől kezdve a történet tétje is megváltozik. Míg a hajótörés előtti szekvenciák alatt egy alapvetően folklorisztikus ihletettségű, nem egyszer kifejezetten mesei fordulatokkal operáló (ld. a hatalmas tüdejű nagybácsi, az istenekkel való „találkozás”, a főhős nevének „megszületése”) ifjúsági história pereg, addig azt követően egyrészt egy zárt térre komponált kalandfilm bontakozik ki, másrészt ekkor kezd felsejleni a narratívának egy belső monológokkal kísért, emelkedett tónusú spirituális dimenziója is.
Velősen fogalmazva: az első kitűnően működik, a második már kevésbé. A Pi élete tehát jobbára népmeseien letisztult gyermek-odüsszeiaként maradandó: az óceánon hánykolódás fantasztikus elemekkel gazdagon átszőtt története minden szempontból lehengerlő. Vizualitása különösen egyedi. Példának okáért még az Avatar Pandorájának mesterséges úton kikotyvasztott flórája és faunája sem jelent olyan nagyszabású és egyúttal jólesően valószerű látványélményt, mint a Pi élete – szintén mesterségesen kialakított – tengeri fényviszonyai, hatalmas vízfelületei és CGI-állatparkja; ez utóbbiról egyébiránt a beavatatlan néző számára csak utólag derül ki, hogy számítógéppel alkották meg. Különösen igaz ez Pi rettenthetetlen útitársára, Richard Parkerre, a bengáli tigrisre, aki az utolsó szőrszáláig realisztikus teremtmény, mi több, Lee-nek sikerül elérnie, hogy a zárlatra a nagymacska is ugyanúgy a szívünkhöz nőjön, mint az elárvult kisfiú. A 3D-technika viszont (ahogy az Avatar óta megszokhattuk) ezúttal sem képes a produkció szerves részévé válni. Egyesek inkább csak egyfajta cirkuszi kuriózumként tekintenek a formátumra (jelen sorok írója mindenképp), mások számára észleleti többletet is nyújt, egyvalami azonban bizonyos: a térmélység nem képes – és talán soha nem is lesz képes – egymagában igazi mélységet adni a diegetikus cselekménytér tárgyainak és alakjainak. Erre még mindig „csupán” a hagyományos filmnyelvi eszközök képesek. Persze ettől még a Pi élete vitathatatlanul a legszebb látványfilm az Avatar óta.
Ami pedig a spirituális dimenziót illeti: szerencsére nem kirívóan érzelgős vagy didaktikus, és a filmnek ez a regisztere egészen a zárlatig ki is merül néhány röpke szentenciában. A befejezés azonban – az alapul szolgáló lektűrnek megfelelően – csavarni akar egy merészet a bibliai egyszerűségű tanúságtétel-allegórián. Pi sikeres partra vetődése után megmenekülésének egy újabb, az egyszerű külső szemlélőnek szánt verzióját mondja el, s az író alteregójához hasonlóan a befogadó is „választani kényszerül” a történetváltozatok, pontosabban a fabulakonstrukciók közül. Lee filmje sajnos túlságosan didaktikus és érzelgős módon tendálja a nézőt a vonzóbb lehetőség irányába, ráadásul a főhős időskori énjének retorikája a „tigrises históriát” kissé naiv és leegyszerűsítő módon már-már az istenhit szférájába emeli: ha hiszel az egyikben, hiszel a másikban is. Eddig a pontig bármennyire is szép kiállítású és ízléses produkció a Pi élete, nehéz szemet hunyni a tény felett, hogy a narratíva végtére is – túlzottan ambiciózus módon – kézikönyvet próbál ajánlani a hithez, és e vállalkozása elbukik.
Ennek ellenére azonban még mindig az év egyik legjobb hollywoodi mozijához van szerencsénk, s a végefőcím futása közben kényelmesen választhatunk is, hogy mély, spirituális utazást vagy „csak” egy gyönyörűen kivitelezett kalandfilmet láttunk-e. Jómagam nem láttam meg „a fényt”: maradok a keresetlen mesei egyszerűségnél. És a tigrisnél.
