Amikor a napraforgó csóválja – Dorota Kobiela, Hugh Welchman: Loving Vincent

2018. április 16.

A Loving Vincent élőszereplős festmény-animációja szakít a Van Gogh életét megörökítő művészfilmes, dokumentarista hagyománnyal és a festő halálára fókuszáló bűnügyi történetet mesél el.

Egy sosemvolt dinamitfőzés diszkrét nosztalgiája – Enyedi Ildikó: Az én XX. századom (1989)

2018. február 17.

A fekete-fehér filmre forgatott Az én XX. századom legalább annyira sokszínű, mint a tárgyát képező súlyos korszak volt. De Enyedi Ildikó radikálisan újszerű, személyes víziójában a történelmi idő és a privát élet egymást gabalyító misztériuma egészen a kozmoszig ér.

Egy mechanikus elme nagy futása – Robert Zemeckis: Forrest Gump, 1994

2017. március 11.

A Forrest Gump a kilencvenes évek egyik instant klasszikusa volt. Csekély értelmű, de karakán főhősének őszinte naivsága sokak számára ruházta fel könnyen átélhető, primer értelemmel az amerikai történelem egyébként kaotikus évtizedeit.

Sűrített költészet – Jim Jarmusch: Paterson

2017. január 24.

Jim Jarmusch könnyed, üdítően vicces ujjgyakorlatában a költészet az élet sója. Az összetevő, amelynek hiányában a szerelmes odaadással készített cheddaros-kelbimbós pite is nehezebben csúszik.

A szabadság trambulinján rézsútosan lát – Richard Linklater: Everybody Wants Some!!

2016. augusztus 12.

Richard Linklater sosem formálta rendezői megoldásait önismétlő védjegyekké. Ehelyett olyan kvázi-sorozatokat alkot, amelyek ezer szállal kötődnek előzményeikhez, miközben markánsan önállóak. Ezzel együtt vált a Sráckor (Boyhood) kiugró sikerét követően kapós márkanévvé a Paramount számára, s készíthette el a kultikus státuszú Tökéletlen idők (Dazed and Confused) spirituális folytatását. Az Everybody Wants Some!! a korlátlan szabadságérzet kiváltságos, felemelő pillanataihoz idézett, eklektikus dicshimnusz.

Szeszélyes, halálos évszakok embere – Fred Zinnemann: A Man For All Seasons / Egy ember az örökkévalóságnak, 1966

2016. július 28.

1967-ben a legtöbb, egész pontosan hat Oscar-szobrot Fred Zinnemann Egy ember az örökkévalóságnak című filmje kapta. Mórusz Tamás fővesztésének fondorlatokban gazdag históriáját a rendező a Délidő / High Noon reneszánsz párdarabjának szánta. S valóban, Kane és VIII. Henrik kancellárja számára a legnagyobb veszélyt mindkét filmben saját környezete jelenti. Pontosabban az a meggyőződés, amely szerint a civilizáció vívmányai fogják össze a közösségeket. Ám ez hit, amikor delet üt az óra, s a nap vakítóan ragyog, a bakó suhintása közben ellenük fordul, s vészjósló disztópiává válik.

A képtől a képzeletig, avagy miért fontos film a Saul fia Georges-Didi Huberman szerint?

2016. július 15.

Látszólag mindenki elfogadja a Saul fia filmi holokausztreprezentációjának újszerűségét. Azt a tételt tehát, hogy Nemes Jeles László filmje képes volt ábrázolni azt, ami sokak szerint talán eleve „ábrázolhatatlan”. De miben is áll pontosan ez a rendhagyó esztétikai hajtóerő? És mit adhat hozzá Saul története a már létező holokausztnarratívákhoz? E problémafelvetéshez ad kitűnő támpontot Georges-Didi Huberman Túl a feketén című levélesszéje, illetve munkássága.

Ziccerek sűrűjében – Mátyás Győző: A látszat birodalma. David Fincher mozija.

2010. december 2.

A látszat birodalma a széles, rajongó közönség és a hivatásos értelmezők számára egyaránt vonzó lehet: Mátyás Győző őszinte, cinefil érdeklődéssel közelít David Fincher munkáihoz, miközben a filozófia, valamint a posztstrukturalista (posztmodern) elméletek elvont dimenzióin keresztül értékeli azokat. Elvileg kitűnő párosítás egy többnyire midcult, zsánerfilmeket készítő alkotó tárgyalásához, de vannak korlátai is.

Színész-terápia – Robert Redford: Ordinary People / Átlagemberek, 1980

2010. október 22.

A színészként addigra már jócskán befutott Robert Redford 1980-ban rukkolt elő az Átlagemberekkel, amely első rendezésként négy Oscar-díjat kapott, pedig a legjobb filmért folyó összecsapásban olyan nehézsúlyú ellenfelekkel lépett ringbe, mint a Dühöngő bika vagy Az elefántember. Redford időközben afféle intézménnyé nőtte ki magát, az Átlagemberek pedig a kertváros-mozik visszatérően idézett alapműveként futott be karriert.

Iránytalan történet – Az RKO stúdió története

2010. június 18.

Noha a hangosfilmmel egyidőben életre hívott, majd a televízió elterjedése nyomán mesterséges kómába került RKO történetét valóban technikai fordulatok zárják közre, a legkisebb stúdiótitán sokkal inkább a szeszélyes cégvezetésnek, illetve a ciklikusan visszatérő koncepció- és identitáshiánynak, semmint a külső erők szükségszerű, végzetes játékának köszönhette visszafordíthatatlan bukását.