Richard Linklater sosem formálta rendezői megoldásait önismétlő védjegyekké. Ehelyett olyan kvázi-sorozatokat alkot, amelyek ezer szállal kötődnek előzményeikhez, miközben markánsan önállóak. Ezzel együtt vált a Sráckor (Boyhood) kiugró sikerét követően kapós márkanévvé a Paramount számára, s készíthette el a kultikus státuszú Tökéletlen idők (Dazed and Confused) spirituális folytatását. Az Everybody Wants Some!! a korlátlan szabadságérzet kiváltságos, felemelő pillanataihoz idézett, eklektikus dicshimnusz.

A határok ott vannak, ahol találod őket. Ez a filmből kölcsönzött idézet akár Linklater ars poeticája is lehetne.Az amerikai álom linklateri átirataiban a szabadság ritka, de mindenképpen átmeneti pillanatai, lehetőségei sohasem kívülről adottak. Az a szemlélet hozza őket napvilágra, amely gyanúsan figyeli, majd leleplezi, és kihívás elé állítja az előzetesen adott ideálok szerepét.Így válhatott a Tarantino által az egyik legjobb dumás filmnek tekintett Tökéletlen idők (1993) első nézésre nosztalgikusnak ható, George Lucas American Graffitijét (1973) idéző, 76-os austini coming of age-múltidézése a poszt-vietnámi kisváros hétköznapjainak marihuánafelhőbe burkolt, illúziótlan, szellemes, retrospektív kritikájává.

A Tökéletlen időkben anyár első napjának rituáléi nem csupán a középiskolai létbe avatják be a szereplőiket, hanem olyan magatartásmodelleket közvetítenek, amelyek lehetővé teszik, hogy alávetett áldozatokként, vagy szadisztikus hiénákként maguk is belekóstoljanak a hatalom intézményeinek erőszakos eszköztárába, miközben észrevétlenül búcsút mondanak a korábbi idők ártatlanságának is. De a közelmúlt bénító történelmének, illetve az amerikai kisvárosba átszivárgó, gyárilag sugárzott, radioaktív pszeudo-értékek nyomasztó perspektíváinak megragadása csupán a film közvetett hozadéka. Linklater mintegy észrevétlenül hozza felszínre a felnőttvilág szorításában és a történelem megmerevített idejében orientációt vesztett, fogás után tapogatózó szereplőinek öntudatlan szabadságigényét. Azt a vágyat, hogy éppen a történelem sodrában fogant hivatalos kultúrával szemben határozza meg önmagát, hogy alapértékeit szabadon értelmezhesse át egy földönkívüli ártatlan nézőpontjából. S ebben a kontextusbanértékelődik át a baseball motívuma is: a hatalmi autoritás képviselői a játékkal járó státusz fejében kísérlik meg kikényszeríteni a társadalom korlátolt értékrendjét, miközben a baseball a személyiség integritását fókuszáló eszközként ugyanúgy szemlélhető.

De nem ez az egyetlen lassított közelkép, amelyben Linklater a nehézkes ballasztként ható kulturális sallangokat a baseball motívumáról lehámozza. Az Inning by Inning: A Portrait of a Coach (2008) című, ESPN-nek készített dokumentumfilm főszereplője Augie Garrido, a University of Texas baseball-edzője. Garrido, aki öt alkalommal dirigálta el csapatait az országos bajnoki cím elnyeréséig, problémátlanul illeszthető be a dokumentarista hitelességgel megrajzolt linklateri életművészek sorába. A gyerekként yoyós tehetségével kitűnő Garrido végül a baseballt választotta és a sport oktatása közben saját filozófiai szemléletet alakított ki. Elgondolása szerint a baseball a bukás leküzdésének művészete, és ahhoz, hogy egy játékos igazán kiemelkedjen, először ezt, a kudarcélményt kell újra és újra feldolgoznia; a játék sikere efféleképp – spirituális szinten – egy permanens identitáspróba túlélésének zálogává válik.

Viszont egy baseball-rajongó szemében még tizenöt perc hírnév is mítoszértékű lehet. Ezt aknázza ki Linklater, amikor a The Bad News Bears (Michael Ritchie, 1976) saját, vitriolos, politikailag inkorrekt változatát leforgatva a Billy Bob Thorton által megszemélyesített valaha volt, kérészéletű profi játékosból kiégett gyerekliga-edzőt, egy korosodó Don Juan-prédát alkot meg (Bad News Bears, 2005). A baseball legendává emel vagy a porba sújt, brutális módon osztja vesztesekre és győztesekre a kicsi liga aprónál is apróbb, bénábbnál is bénább játékosait, és ehhez az össznépi alázzuk-meg-egymás-gyerekeit játékhoz a kispolgári szülők tapsolva, s edzőt hágva asszisztálnak.

Hűen tehát előzményeihez, Linklater legújabb filmje, az Everybody Wants Some!! is mintegy lakmuszpapírként hordozza magán wannabe-baseballsztárjainak hatalomhoz és szabadsághoz való, önironikusan ellentmondásos viszonyát. A történet a még igen és a már nem illékony időkoordinátái közé ékelődik: a szabadság még nem ismer határokat, de már gyülekeznek a közelgő felelősség korlátozó erői. Egy csapat baseball-játékos 1980-ban a szemesztert megelőző hétvégén összeköltözik, hogy ismerkedjen, csajozzon, szórakozzon, és eközben óhatatlanul is összemérje egymás erejét. A szociológiai merítés ezúttalsokkal szűkebb, mint a Tökéletlen idők esetén: az Everybody Wants Some!!-ban mindenki küzd azért, hogy valakivé válhasson, s már előre a markában érzi a legendává emelkedés lehetőségét. Pontosabban majdnem mindenki. Linklater ebben a filmben összegyúrta a stoner és az örök iskolás karakterét, és ha a tépve előadott, koraérett monológja nyomán még nem vált volna kicsit gyanússá, később lelepleződik, hogy a vízipipa teljes, füstté párolt űrtartalmát magába szippantó, és társait e kihívásban lepipáló tüdő harmincéves tulajdonosa átverte a felvételi rendszert, hogy a királycsináló egyetemista tripnek még egyszer nekifuthasson.

A gyorsan összeszokó csapatnak ezúttal is van Linklater-alteregója. Jake, aki nem a hatalom révén adódó, hanem a szemléletből merítő szabadság erejében hisz, mintha Garrido baseball-filozófiájának köpönyegéből bújt volna elő. A baseball sziszifuszi munka, amelynek abszurd szituációit – legyen az, akár jó, akár rossz – csak összpontosítás révén lehet jelentéssel felruházni és legyőzni. De semmi sem áll távolabb Linklatertől, mint hogy egy komolykodó egzisztencialista vígjátékot készítsen. Az Everybody Wants Some!! szereplőinek szemléleti szabadsága afféle trambulin, amelyre felpattanva őrült sebességgel képesek belátni egészen távoli, rézsútos perspektívákat is. Persze, most is akadnak olyanok, akik kilógnak a sorból, és csak saját szubkultúrájuk versenyszemléletének korlátolt megvalósítására törekednek. De Linklater senki felett nem tör lándzsát, nincs antipatikus figura, csak néhány, a teljesítmény és az önigazolás makacs köreiből felszabadulni képtelen, fejjel a falnak rohanó, önimádó, de végtére is végtelenül mulatságossá maszkírozott, frenetikus jelenetben tomboló, feledhetetlen szörnyszülött. Ők azok, akik a hatalom által nyújtott szabadságában hisznek, de még ártalmatlanok.

Linklater a baseball-szubkultúra szemüvegén keresztül egy széles körpanorámát nyújt a nyolcvanas évek hajnaláról, végigvezeti szereplőit a korszak zenei szcénáin (diszkótól a punkig, countrytól a hip-hopig) és virágzó életformáin (slackertől az artfreakig), hogy elmossa és eljelentéktelenítse, vagy – hasonló súllyal – eseménnyé emelje a köztük lévő különbségeket, illetve kiemelje e különbségek határokat nem ismerő igenlését. Ritka pillanatok ezek.