„Azért kár, hogy a régi jó dolgokból, nem maradt semmi” – mondja a chipsreklámban a bácsi. „Dehogynem” – mondjuk mi. Elég megnézni pár nosztalgikus filmet, a múlt ott él bennük, és élni is fog. Így vagy úgy.
Ha felidézzük a nagyi pogácsájának ízét, a szülinapi gyertyák füstszagát, a karácsonyi bejglik roppanásának hangját, a nosztalgia lerobbantja agyunk egy szegletét, és boldogok vagyunk. Bármilyen kultúra vesz minket körül, bárhol és bármikor is vagyunk, a nosztalgia jön és elragad. A nosztalgia egyfajta keserédes elvágyódás múltunk pillanataiba. Ebben a a régvolt iránti szentimentális vonzalomban a dédelgetett idők boldogságának újraélés-élménye annak a szomorúságával vegyül, hogy ezek az idők (és ahogyan akkor éreztük magunkat), örökre odalettek. A nosztalgiázáshoz tehát érzések társulnak. A nosztalgia az emberi lét és gondolkodás része, reakció valamire – legyen az külső inger (illat, látvány, időjárás), vagy belső, személyes kiváltó ok (szomorúság, unalom, idegesség, aggodalom). Távolról, hunyorogva nézve a nosztalgia kontraproduktívnak tűnik, hiszen ha rosszul érezzük magunkat, akkor nem biztos, hogy hasznos dolog fejben visszautazni azokba a visszahozhatatlan időkbe, amikor boldogok voltunk.
Mégis, a nosztalgiázás egészséges folyamat. Egy bőséges múltba révedés után kipihentnek, szociálisan jobban bekötöttnek (a nosztalgiázás velejárója, hogy szeretteinkre, barátainkra, másokra is gondolunk), magabiztosabbnak érezzük magunkat. A nosztalgiázással tehát alkalmazkodhatunk jelenünk tré tapasztalataihoz, melyekből így – ha minden rendben megy – a jót tudjuk kifacsarni. A nosztalgia, annak ellenére, hogy társulhat hozzá a veszteség és a megbánás érzése, leginkább védekező mechanizmus, mely akkor segít, ha érzelmileg lent vagyunk. Ahhoz azonban, hogy megvédjen minket, egy kicsit hazudnia kell, történelmet kell hamisítania. Amikor nosztalgiázunk, reflexszerűen vagdossuk ki az adott múltpillanatból a szép emlékeinket összebarmoló rossz emlékeket. Idealizálunk. Ezt a folyamatot pedig nagyon jól ki is lehet használni.
Vegyünk nosztalgiát!
Azokat a külső ingereket, melyek elindíthatják a nosztalgiatúrát, pénzzé lehet tenni. Gondoljunk csak az Chio Hagyományos termékcsalád nyomorult reklámjára, melyben a nagypapa elsüti az „azért kár, hogy a régi jó dolgokból, nem maradt semmi” lózungját. Tekintsünk most itt el attól, hogy megfejtsük, kiknek is szól a reklám, és haladjunk el a retró dizájnban készült Nike cipők, a régi logóját visszavezető Pepsi, a Led Zeppelin-riffeket majmoló rockbandák dalai, és az ’50-es évek betűtípusaival szegett dzsekik mellett, egészen az új Csillagok háborúja, az új Terminátor-filmek, a Jurassic World, a Snoopy és Charlie Brown - A Peanuts-film, vagy éppen a Creed: Apolló fia felé. Ezek a filmek – gondoljunk róluk jót vagy rosszat – ugyanúgy a nosztalgiamarketing termékei, ahogy a Chio Hagyományos sósperec. Készítőik (a gyárak) a márka (film) és a vásárló (néző) közötti távolságot a lehető legszorosabb érzelmi kötődés kialakításával próbálják meg áthidalni. Egyes jeleneteikkel, szereplőikkel, dialógusaikkal, stílusukkal imitálják azokat a filmeket, melyek emlékein élősködnek. A Jurassic Worldben van egy kissrác, akin egy kopott Jurassic Parkos póló van – csak hogy tutira tudjuk, hogy mire kell emlékeznünk. Az Ébredő erő, A Peanuts-film és a Creed – nagyon leegyszerűsítve – majdhogynem ugyanazok a filmek, melyeknek újraélesztései. A cél esetükben is az, hogy a korábbi remekművekre, a megtekintésük alatt érzett örömre, rettenetre, izgalomra emlékezve fizessünk be rájuk. Ezt meg is tesszük, a nosztalgia ugyanis garantáltan nem fog meghazudtolni minket, hiszen akármilyen tré is a legújabb Terminátor, Az ítélet napjára mindig örömmel fogunk emlékezni.
Megvesszük a filmes nosztalgiát, karunkban ölelve cirógatjuk, viszont a vele járó bizsergető érzéseket félteni is nagyon tudjuk. Paul Feig nőiesített Szellemirtókja remek példa erre a jelenségre. A már megjelenése előtt közgyűlöletnek örvendő filmet sokan azért nem nézték meg (vagy azért utálták), mert az szerintük az 1984-es eredeti Szellemirtók nevét és emlékét próbálja kihasználni. Mintha csak ez az egy film próbálkozna ezzel a galád húzással. Ezt az emléket ugyanakkor nem minősíti le, nem törli ki Feig filmje – viszont visszamenőleg árnyalja azt.
Azok a félelmetes ’80-as évek
Igazán jól az elmúlt egy évtized termése alapján a ’70-es és ’80-as évek stílusteremtő mestereinek csecsét szopó horrorok tudtak nosztalgiázni. Ezeknek a filmeknek a szerzői érzik, hogy a világ tele van olyan, időben megrekedt nosztalgiabubusokkal, akik az anyjukat eladnák egy VHS-re másolt John Carpenter-, vagy Sam Raimi-klasszikusért, és akik rühellik már az olyan újhullámos multiplex-horrorokat, mint a sokadik Fűrész- vagy a Parajelenségek-film. Ti West 2009-es Az ördög háza (The House of the Devil) című instant kultremekénél tökéletesebben nem idézte még meg senki a ’70-es és ’80-as évek sátánpánik-filmjeit. A 16 milliméterre forgott filmben minden stíluselem ott van, melyek miatt imádni lehet ezt a kort: alacsony állásból, extrém szögekből lőtt képek, széles látószög apró térben, zoom-orgia, korhű parazene. Ami miatt viszont kiemelkedő alkotás Az ördög háza, az a szerethető, árnyalt, progresszív főhőslány (Jocelin Donahue), aki megugorja az idézett kor sikolykirálynőinek és „utolsó lányainak” egydimenziós rajzfilmfiguráit. Franck Khalfoun 2012-es Maniac című műve is azért lett erősebb, mint William Lustig 1980-as eredetije, mert a múltidéző külcsín, az eredetit naggyá tevő point of view beállítások, a carpenteri szintibúgás mellett Maniac Frank (Elijah Wood) rohadt elméjébe mélyebben és részletesebben bele tudtunk nézni.
A 2014-es Valami követ (It Follows) annyira szép horror lett, hogy attól megijedni nem, de elaludni azt lehet, mégis, a ’80-as évek carpenteri hangulata szépen átjön a művi villantásból. Tudjuk, hogy aki ’80-as évekbeli horrorban kefél, annak kapáltak, ezért kifejezetten becsülendő, hogy a szexuális úton terjedő démonokkal a film főhőslánya (Maika Monroe) a zsáner-szubverzitás jegyében szembeszáll. A 2014-es The Guest igazi VHS-imádság, az azonban, ahogy Adam Wingard egybemossa a ’80-as évek „génmódosított gyilkos katona” trópusát a ’90-es évek családi thrillerjeivel, kiemeli a színtiszta hommage-ok soraiból. A sejtelmes címbeli vendég, David (Dan Stevens) és a belehabarodó Anna (Maika Monroe, megint) között pedig a ’80-as években nem izzott volna így a levegő. Ezek a filmek (melyekből egyre több jön ki manapság) visszarepítenek, ám kicsit előre is. Minden megvan bennük, amit szerettünk régen, de pont annyit csavarnak rajtuk, hogy ne csak a múlt porától tüsszögjünk, s hogy ne csak üres stílusgyakorlatnak tűnjenek. Nem csak egy-egy filmhez kapcsolódó emléket idéznek meg, hanem műfajokat és alműfajokat is, melyekbe több tucat kedvencünk tartozik. És akkor a Stranger Things című idei sorozatról nem is beszéltünk.
Talmi nosztalgia
Ahogy az emberek a mindig bizonytalannak érzett jelenből menekülnek legszebb emlékeikbe, úgy menekült a filmtörténet legszebbnek vélt emlékeibe A leleményes Hugo és A némafilmes (The Artist) is. A filmtörténeti – nem pedig személyes – nosztalgiát egy válságélmény váltotta ki: a digitális film 21. századi forradalma, és a celluloid halála. Martin Scorsese és Michel Hazanavicius 2011-es múltba révedésekor is igaz az, hogy a biztonságot nyújtó emlékek nem is léteztek. Azaz nem úgy, ahogy a rendezők olyannyira szeretnék. A digitális és háromdimenziós filmezés egyik mintapéldányaként A leleményes Hugo ambivalens módon egy olyan múltban keresi a választ az őt megszülő, számítógép generálta jelen változásaira, melyben a film még gyerekcipőben járt. Scorsese ’30-as években játszódó művében minden szereplő – a filmkészítés is – a helyét keresi, a folyamatos változásban a fix pontot. Ezt ironikus módon pontosan az a rendező által fetisizált gépesítés nehezítette meg akkoriban, melynek háromdimenziós animált képeitől elalélt a nép 2011-ben. Furcsa nosztalgia ez, hiszen Scorsese giccsromantikus naiv múltképével úgy emeli piedesztálra a megidézett kor filmes és indusztriális leleményeit, hogy közben le is rombolja azokat az egyesekből és nullákból álló képeivel. Ha Scorsese valamit akart ezzel a kettősséggel mondani, akkor az talán az, hogy a technológiai-ipari haladás mindig is olyan helyzeteket teremtett, melyektől az adott korban megrémültek, de aztán a folyamathoz hozzásimulva elfogadták, hogy a probléma idővel megoldja önmagát. Talán a „költséghatékony” digitális filmezés által legyilkolt celluloid esete is ilyen. Az mindenestre érdekes, hogy ahhoz, hogy A leleményes Hugo mozikban mehessen, le kellett cserélni komplett vetítőrendszereket, és ki kellett rúgni mozigépészeket, akik talán jelenleg is úgy keresik értelmüket, ahogy a film „régi szép idejében” az automatizáció következményeként elbocsátottak.
Hasonlóképp nem tud megfogható választ adni a digitalizáció térhódítására A némafilmes sem, melyet a „nosztalgikus” és „korhű” jelzővel dobáltak agyon 2011-ben. Hazanavicius filmje posztmodern jelleggel reprodukálja a némafilmek esztétikáját, a reprodukció pedig történelemhelyettesítő szerepre tör. Nem lehet korhű film, hiszen semmit nem látunk a ’20-as évek végéből, csak a filmkészítés téridejét. Történelminek tűnik, de semmi történelmi nincs benne a felszínen látható jegyeken kívül. Valentin (Jean Dujardin) válsága a film válsága is volt akkoriban: hogyan változik a film a hanggal, lesz-e munkájuk a béna hangú némafilmsztároknak? A digitális film tarolására rímelő probléma megoldásáról A némafilmes nem beszél, Valentin ugyanis táncosként gyorsan újra feltalálja magát, a gond így áthidalva. Közben meg többszáz némafilmsztár lett utcaseprő vagy öngyilkos. A hangosfilm beköszöntével járó technikai újításoknak köszönhetően pedig ugyanúgy mentek tönkre azok a mozik, melyek nem tudtak átállni a jövőre, ahogy a háromdimenziós vetítők hódításával bezártak a kisebb celluloid-mozik. A nosztalgia ugyanakkor mindkét film esetében tapinthatóan – és érzelmileg túltöltve – próbálja meg fenntartani a kapcsolatot a filmkészítés múltja és jelene között, csak hát sikertelenül.
Visszamenni, hogy szembe mehessünk
Az American Graffiti és a Tökéletlen idők (Dazed and Confused) sokkal artikuláltabban beszélnek arról a kapcsolatról, ami az általuk megidézett korok és bemutatójuk ideje között állt fent. Mindkét film iskolai felnövés-történet, melyekben központi szerepet játszanak az olyan suli-rituálék, mint a piálás, a kábítószerek kipróbálása, az első csók, a szex, a klikkeknek és a társadalom követelményeinek való megfelelés, valamint azok sutba dobása. Az American Graffitiben Richard Dreyfuss és Ron Howard karakterei nem akarnak elszabadulni a gimis évekből, 1962-ben maradnának örökre. Ezzel szemben a Tökéletlen idők fiataljai 1976-ban már alig várják, hogy továbbléphessenek. George Lucas ’73-as nosztalgiabombájának főhőse azonban a film végén szembemegy a Fáraókkal, és a banda helyett a továbbtanulást választja. Lucas a szociális konformitást a lázadás alá rendeli, hőse beáll a kor normakövető fiataljainak sorába.
Richard Linklater ’93-as örökbecsűjében ennek épp az ellenkezője történik, megkérdőjelezik a korábbi évtizedek elvárásait. Randall (Jason London) őrlődik a konzervatív, konformista, ’70-es évekbeli társadalom kapudrogjának számító amerikai focicsapat vezetése és a liberális drogszabadság kultúrája között. Azzal pedig, hogy egyiket sem választva megőrzi függetlenségét, el is lopta a ’80-as és ’90-es években született nézők szívét. Míg a gazdasági válság sújtotta ’70-es évek nézői számára az American Graffiti piálós-autózós-csajozós történetének kora egy jobb, egyszerűbb, tisztább menedékidőszaknak tűnt, addig a Tökéletlen idők nem csak a ’80-as és ’90-es évek fiataljait érinti meg árnyalt lázadás-tematikájával, hanem azokat is, akik a mai napig nem akarnak felnőni. Linklater nem konkrétan 1976-ot ajánlja fel számukra búvóhelyként, hanem egy olyan univerzális „kor” lehetőségét, melyben a felnövés és a társadalomba tokozódás nem az élet. A legszebb nosztalgia ez, hiszen bárkit, bármikor visszarepít – és évtizedek múltán is vissza fog repíteni – azokba a személyes múltpillanatokba, amikor szembe lehetett menni valamivel, bármivel. Milyen jó is volt. Már ha tényleg így volt.
Felhasznált irodalom:
- Clay Routledge, Jamie Arndt, Tim Wildschut, Constantine Sedikides: Nostalgia: Content, Triggers, Functions In: Journal of Personality and Social Psychology, 2006, Vol. 91, No. 5, 975–993.
- Bas Verplanken: When bittersweet turns sour: Adverse effects of nostalgia on habitual worriers In: European Journal of Social Psychology, 2012, Vol.42, 285–289.
- Jason Sperb: Flickers of Film: Nostalgia in the Time of Digital Cinema, Rutgers University Press, 2015.
