A mindössze 15 ezer dollárból készített és 193 milliót kaszáló Paranormal Activity az utóbbi évek egyik legnagyobb meglepetéssikere volt, pedig kreátora, Oren Peli pusztán a gótikus kisértettörténetek fabuláját ötvözte az Ideglelés – The Blair Witch Project áldokumentumfilmes formaiságával. Folytatása, az Újabb parajelenségek még ennyi újdonságot sem kínál, de elődjéhez hasonlóan kiváló a profán ijesztgetésben.
A Paranormal Acitivity jelentős darab a talált felvételnek álcázott horrorfilm evolúciójában, mivel először nyúl vissza a gótikus regények történetéhez és stílusához, annyi változtatással, hogy naplóbejegyzések helyett videonapló-felvételekkel igyekszik racionalizálni a felfoghatatlant. Pályatársaival (az ősfilmnek tekinthető Cannibal Holocausttal, a független filmezést és annak promócióját új szintre emelő Idegleléssel, a japán óriásszörny-sztorit újragondoló Cloverfielddel, az amerikaiak által azonnal remake-elt REC-cel és a George A. Romero életművébe jól illeszkedő Holtak naplójával) ellentétben e film nem mutatott annyi újat, hogy divatot teremtsen, viszont a Fűrészhez hasonlóan bombabiztos formulát hozott egy, akár végtelen számú folytatást is elbíró franchise-hoz.
Ennek ellenére a 2,75 milliós költségvetéssel készült Újabb parajelenségek – melyet Peli producerként jegyez, a rendezői posztot Tod Williamsre hagyva – sokkal inkább előzményfilm, mint a történet következetes folytatása. Időben az első részben megtörtént események előtt járunk, Micah és Katie életét még nem keserítették meg természetfeletti entitások, de ezúttal utóbbi húgának és annak családjának pokoljárását követhetjük figyelemmel. Protagonistáink tehát egy vagyonos család tagjai, akik egy nap hazaérve felforgatva találják lakásukat – de még a gyémántjaik sem tűntek el. Gyermekeiket féltve a szülők bekamerázzák a lakást, de ezzel sem sikerül elejét venniük a házban bekövetkező furcsaságoknak.
Az Újabb parajelenségek tehát meglehetősen szorosan kapcsolódik elődjéhez, ám ez hiába ad extra suspense-t az első rész ismerőinek, végsősoron inkább aláássa a történetet ahelyett, hogy elmélyítené. A forgatókönyv gyenge pontja az előző részre és annak karaktereire való támaszkodás és a folytatásokra jellemző túlmagyarázás (egy családi átok, vagyis egy újabb gótikus klisé az oka a szörnyűségeknek), de ezt leszámítva a film meglepően jól építkezik – több a karakter, akik ráadásul szerethetőek is (különösen az irracionálisan jó humorú családapa), így a tét jóval nagyobb, mint a fiatal pár boldogulása az előző részben.
Elődje mintájára az Újabb parajelenségek sem története, hanem tökélyre fejlesztett ijesztgető-mechanizmusa miatt működik kiválóan. Mást nem is lehet számonkérni egy áldokumentumfilmes horroron, hisz itt a realizmus a legfontosabb, aminek köszönhetően az amatőr alakítás erénnyé nemesül, a jó világítás és operatőri munka pedig elidegenítő bakivá válik. Eredetiségre végképp ne számítsunk, mivel az alkotók az összes kísértetházas-megszállós filmet lekoppintják a Ragyogástól a Poltergeist – Kopogó szellemig, ettől viszont nem borzongunk kevésbé, sőt a néző többlettudása csak fokozza a feszültséget. E mozi akkor hat igazán, ha tudjuk, hogy előbb-utóbb meg fogunk ijedni, így az első opus, vagy akár az előzetes ismeretében is nagyobb fokú szorongást élhetünk át, mint egy gyanútlanul betévedő néző. Az alkotók ráadásul továbbfejlesztették az első film egyik leghatékonyabb fegyverét, a hőseinket folyamatosan filmező rögzített kamerát: a néző figyelme egyáltalán nincs terelve, egy külső, mindent látó „kameraszemmel” kell azonosulnunk, így a horror-effektek hatását az is nagyban befolyásolja, hogy mennyire vagyunk éberek, mikor figyelünk fel a bekövetkezett változásokra. A film hatása a szokásosnál jobban függ a befogadás körülményeitől és a néző nyitottságától: az Újabb parajelenségeket csak moziban érdemes nézni, ahol a nagyobb társaságok biztosan heherészni fognak, míg a magányos néző a film feszültebb jelenetei közben a szívroham esetén elvégzendő teendők, vagy akár a moziból való fejvesztett menekülés gondolatával is eljátszadozhat.
A film legfélelmetesebb pillanatai azok, amikor semmi nem mozdul a vásznon, azaz még csak várunk arra a bizonyos történésre. A ház hideg szívéhez hasonlóan tehát egy mindent a néző képzeletére bízó "rádióhorrorról" van szó, amely összességében csak egy jó blöff, pusztán jóleső borzongást kínál, azt viszont páratlanul magas szinten. Az Újabb parajelenségek tehát mintaszerűen következetes folytatás, amiből – ellentétben például a Fűrész-sorozattal – a magam részéről több részt is el tudnék viselni.
