A Fűrész sorozat 5. részére váró, a slasher-horror kedvelői számára rossz hírem van: a filmalkotók megpróbáltak rálicitálni a korábbi produkciókra, de sajnos elkövették azt a hibát, hogy azt hitték, Fűrész-mítosz van és itt él közöttünk. Az eredmény egy brutálisan darabokra fűrészelt puzzle-lánc, melyből már nehéz és értelmetlen lenne összerakni a történetet.

David Hackl rendező és stábja még érdemesnek találta ott felvenni a fonalat, ahol Darren Lynn Bousmanék elejtették, ám az ő esetükben a történet mélyén rejlő lehetőségek kiaknázása nem más, mint retrospektív adatbegyűjtés. Az egyes jelenetsorok egymást már-már hiteltelenítő felelevenítése ugyanakkor lelkiismeretlen játék a megszállott rajongók emlékezetével. Épp a kezdeti koncepció, mely szerint folyton előre-hátra kell tekintenünk, hogy a kép összeálljon, válik a film hátulütőjévé: a filmidő jelentős hányadát kitevő flashback-inzertek mellett minden aktuális cselekmény hézagokat pótló csetlés-botlásnak tűnik, amit az a jóleső érzés sem ellensúlyozhat, hogy bepillanthattunk a kulisszák mögé.

A nem szadista nézők számára is volt valami újszerű és lebilincselő abban, ahogyan a megháborodott, Lombfűrésznek becézett sorozatgyilkos az élet értékeit hirdetné és erkölcsi belátásra kényszerítené áldozatait úgy, hogy felvillantja előttük a barbár kínzóeszközök általi halál lehetőségét. Tudtuk, hogy mindez csak játék és meg is lehet menekülni, ha a kelepcébe csalt játékos életigenlő típus és van benne egy kis találékonyság. A sorozat második része is tartogatott pár maradandó pillanatot számunkra, itt 8 fiatalra csap le a pszichopata gyilkos, akiknek egy csapdákkal teli helyről kellene kimenekülniük, mielőtt a mérgező gáz végezne velük. A feszített tempójú jelenetek, nyugtalanítóvá és dermesztővé festett képek itt még mindig egy játékról szólnak, sőt, ez a mi félelmünkkel való játék is. Ironikus módon a harmadik rész igazán rémisztő és gyomorfacsaró jelenetei már nem Jigsaw választékos intrikái, hátborzongató tortúrái körül forognak, hanem a rajta improvizált agyműtét körül, mely A bárányok hallgatnak főgonoszát, Hannibal Lectert idézi fel emlékezetünkben. A negyedik részben Jigsaw még mindig szorgalmas mozgatórugója kínzóapparátusának, tekintet nélkül arra, hogy előző részben meghalt és átadta a stafétabotot; ennek a résznek az egyetlen vitathatatlan erőssége az igyekezet, mellyel megpróbáltak gondosan összefűzni minden szálat.

A Patrick Melton és Marcus Dunstan nevével jegyzett forgatókönyv minden leleményességet nélkülöz, ahogy a kínzásjelenetek is kifogytak minden képzelőerőből. A feszültség a rendőrség két megbízottja – Hoffman nyomozó és Strahm ügynök – köré koncentrálódik, akik egy nevetségesen kitekert, múlt-jelen között cikázó „cselekmény” főszereplői, s akik ugyan megmenekültek a rettegett csapdából, mégis továbbra is együgyű bábok gyanánt mozognak Jigsaw sakktábláján. Ráadásul az előző részek kulcsfontosságú jeleneteinek aktív résztvevőiként bukkannak fel, teljesen felülírva ezzel a Jigsaw és protezsáltja, Amanda közti viszonyt, mely valamikor a történet éltető magva volt.

A filmbe mégis Jigsaw túlhangoztatott, naiv és undort keltő ideológiája – mely szerint nem öl meg senkit, pusztán erkölcsi leckéket osztogat – ver paradoxon-léket: ha a szereplők lelki fejlődésének kívánnánk tanúi lenni – mint pl. Jeff esetében, aki egy megbocsátáspróbának van kitéve –, akkor hiába minden csapda, csalódottan várhatnánk a végtelenségig, míg mindannyian kiszabadítják egymást a veszedelemből és így nem teljesülhetne a nézőközönség vérfürdős-koncolós jelenetekkel szembeni elemi igénye, másrészt pedig a felhúzós játékszerekként funkcionáló karakterek nem nyitnak lehetőséget mélylélektani dimenzióknak. Talán a filmkészítők is megsejtették ezt, és jónak látták vakvágányra terelni a morális szálat, mikor abszurd módon a munkáját túl lelkiismeretesen végző rendőrt tették meg áldozatnak.

A nyers, nagyipari hangzás jól illeszkedik a sötét hangulatú képekhez, kár, hogy az elvárt elektrosokk hatás helyett inkább arra kondicionál minket, hogy felismerjük a kliséket, melyekből ez az alkotás építkezik.

A filmben elhangzó „fool me once – shame on you, fool me twice – shame on me” (szégyelld magad, ha egyszer átversz, szégyelljem magam, ha többször) kínai közmondás már a negyedik rész mottója is lehetett volna, akkor talán több embert megkímél e több műfajt megszégyenítő, öncélú erőszakosság látványától.