Hét hosszú, fűrészmentes évnek kellett eltelnie, hogy ismét leporolják John Kramer jól tejelő hulláját, megolajozzák a kis nevető bohóc biciklijét, és ismét szorult helyzetben, egy diktafon társaságában ébredjenek a szerencsétlen kiszemeltek. Bárcsak maradt volna az utóbbi a sufniban, az előző meg a föld alatt.
Jogosan éledhetett fel a reménysugár, hogy hét év után valószínűleg sikerült olyan forgatókönyvet írni a Lionsgate-nél, ami méltó egy igen sikeres széria feltámasztására. Az új Fűrész viszont leginkább olyan, mintha egy nem túl tehetséges rajongó ollózta volna össze az eddigi részekből. Részegen. Bekötött szemmel.
Fűrész nyolc. Helyén volt az eszük a készítőknek, amikor inkább felvállaltak egy sokkal fantáziátlanabb címet, minthogy bármire is predesztinálja a filmet ez a magas szám. Az előző hat rész bebizonyította, hogy a végtelenségig lehet csűrni-csavarni a folytatást, és a minőség sem feltétlenül elsődleges szempont. A Fűrész 2004-ben pontosan olyan film volt, ami napjainkban is nagyon hiányzik a horrorszcénából: elég egy jó ötlet és egy tehetséges rendező-forgatókönyvíró páros. Két odaláncolt férfi mindenféle megrázkódtatásokat él át egy szebb napokat is látott fürdőszobában, aminek egyértelműen lábnyiszálás lesz a vége – ennyi elég volt, és nagyon kevés pénzből kihoztak egy meghatározó klasszikust. Ehhez mindenekelőtt kellett két olyan tehetséges fiatal filmes, mint amilyen Leigh Whannell és James Wan, akiknek sikerült a lehetetlen, és a korszakalkotó első rész után nagyjából hasonló színvonallal még két részt meg tudtak írni (Wan a második részből kimaradt). A fűrészvonatról persze nagyon nehéz leszállni, ezért még négy rész készült, annak ellenére, hogy a harmadik végén a kirakós gyilkost a túlvilágra küldték. Ezeken a részeken azonban már világosan érződik, hogy az eredeti szerzőpárosnak semmi köze hozzá – inkább új sorozatokat indítottak az Insidiousszal illetve a Démonok közöttel (The Conjuring) – , és gyakorlatilag az első részek kliséit ismételgetik minél véresebb csapdákkal és egyre erőltetettebb történetszálakkal.
Leláncolt vödörrel a fejünkön ébredni szívás, főleg ha egy ismerős hang a diktafonból vért követel. Ismét elindul a játék, már megint sokan vannak egy házba bezárva, és szépen hullanak, mint a legyek – mintha láttuk volna már ezt korábban is. Ismét a most már tíz éve halott John Kramer duruzsol a diktafonról, a rendőrök pedig tanácstalanok. Aztán természetesen jön a csavar is, meg a jól ismert dallamok, amik az első három részben a katartikus felismerést festik alá, itt legfeljebb unott ásításokat és fejrázásokat.
A Fűrész 8 gyönyörű példája annak, hogy az új forgatókönyvírók megnézték az első hét filmet, majd azokból építkezve, a hát ilyet én is tudok!-felkiáltással írtak egy ZS-kategóriás, a régi filmek furfangosságát és hangulatát csak a címében megidéző filmet. Az elkövetők pedig: Pete Goldfinger, és Josh Stolberg, akiknek a Piranha 3D, sőt a Piranha 3DD-t is köszönhetjük, utóbbinak meg még az ismertebb címek közül a hasonlóan színvonalas A kabalapasit (Good Luck Chuck). Tény, hogy nem az ő nevükkel hirdették a filmet, inkább filmet rendezőkként jegyző Spierig-testvérpáréval: az Időhurokkal és a Daybreakers – A vámpírok korával már letették névjegyüket a filmgyártásban.
A karakterekben már azelőtt nincs egy csepp élet sem, hogy mindenféle, testi épségre káros fémszerkezeten végezzék. Ezen az sem lendít túl sokat, hogy ripacskodó és idegesítő színészeket sikerült szinte a legtöbb szerepre választani. A történet legalább annyi sebből vérzik, mint a szereplők, ráadásul a csavar hiába akar óriásit ütni, egy sor újabb dramaturgiai buktatót villant csak fel. A csapdák egyenesen nevetségesek, ráadásul a legegyszerűbb – mindennemű megalomániát, motorbicikliről indítható spirálcsapdát és társait nélkülöző – próbatétel a leghatásosabb, ezzel együtt az egyetlen olyan momentum, amely nyomokban megidézi az eredeti Fűrészeket.
Elejét véve az összehasonlítgatásoknak nagy csinadrattával beharangozták, hogy ez már nem az a széria, egy továbbgondolt, tíz évvel későbbi történet, a végkifejletet látva pedig tetszőleges számú folytatásban agyonerőszakolható még tovább kirakós-mítosz.
Bárcsak kifogyna a szufla a csapdákból, vagy az elem a diktafonból. Amit az ezt megelőző négy rész ráérősen döngölt az erőltetett folytatások közé, annak a Fűrész – Újra játékban megadta a végső, nem túl elegáns kegyelemdöfést. Már nyomokban sem tartalmazza mindezt, ami az első részben kiemelkedő volt, a John Kramer-mítosszal szemben is inkább hullagyalázó, mint tisztelgő. Mindenki azzal járna jobban, ha végre a széria is megkapná a neki már régen kijáró game overt.
