Vannak szép pillanatai A múmiának, de ezektől a pillanatoktól még nem lesz értelmezhető, értelmes, emlékezetes film.
Aranyos film volt az 1999-es A múmia. Ügyesen, de szemérmetlenül összelopkodott pillekönnyű történetét hasonlóan zsírmentes, ugyanakkor élettel teli karakterek népesítették be, miközben egyfajta ártalmatlanul bénácska spielbergi fattyúmiliőt magára rántva árasztotta a vállaltan naiv meseszagot. Stephen Sommers műve egy percig sem eredeti, a szegény ember Indiana Jones-pótléka, viszont annak kellemes; üres kalandfilmes stílusjátékként pedig iparosan koherens. Volt szíve, még ha lelke nem is. A kérdés most akkor az, hogy mégis miért és miként lehet egy ilyen fingsúlyú egynyári slágert újraéleszteni? A miértre a kielégítő és racionális választ senki nem fogja meglelni, a mikéntre azonban könnyen lehet felelni: sehogy.
Ironikus, hogy az új A múmia úgy fest, mintha nem csak a Tom Cruise által megformált sírrabló-kalandor testét és szellemét, hanem a cselekményvezetést is megátkozta volna a filmet végiggyilkoló ötezer éves rohadó fáslidémon. A halálból feltámasztott klasszikus filmszörny idei permutációja épp úgy kepeszt elkeseredetten az új élet délibábja felé, ahogy a filmet rendező Alex Kurtzman, aki érezhetően nagyon szeretett volna egy tisztességes és szerethető filmet összerakni, de mindhiába.
A reboot-átok lesújtott, A múmia egyszerre próbálja meg kortársiasítani, hangulatában és hangvételében elsötétíteni, történetelemeiben megidézni, pörgésében felülmúlni és összegyúrni Sommers első két múmiafilmjét. Ebből kifolyólag A múmia egy kétórás kíméletlen száguldássá válik. A nézők csak néznek, de nem értenek semmit, hiszen Kurtzman lóhalálában hajigálja arcukba a Sommers filmjeiből véletlenszerűen kicibákolt fordulatokat, alakokat, képeket, és az idézőjeles gondolatokat. A szédítő motívumhalmozással a sok tré és kevés kevésbé tré film forgatókönyvét maga mögött tudó Kurtzman szerencsére nagyot merít, így nem lehet azt mondani A múmiára, hogy folyamatosan rossz lenne. Vannak szép pillanatai, melyek viszont pillanatok is maradnak. Frankón néz ki a zuhanó repülőgép jelenete. Jók az eredeti film felé kacsintó csontvázpofozós akciószekvenciák. Némelyik poénon nevetni is lehet. Ben Seresinnek maradtak a filmben megsüvegelendő képei. El lehet így mazsolázgatni a trágyadombon, de ettől még senki nem fogja úgy érezni, hogy valami egészet, valami élettel telit, valami filmszerűen folyó szórakoztató dolgot látott.
A kapkodva egyberántott két korábbi film mellett egy harmadikat is valahogy bele akartak szuszakolni ebbe a meggyalázott filmhullákkal teli szarkofágba. Egy univerzumindító eredettörténetről van szó, ami egy kifejezetten friss filmes átok. Lenyűgözően szánalmas látni és fájó értelmezni azt, ahogy néha felbukkan az alulmotivált Russel Crowe által megformált Dr. Henry Jekyll (és igen, vele van Mr. Edward Hyde is), csak hogy monológnak álcázott folyamatos expozícióival néha megakassza a féktelenül semmibe rohanó film sodrát. Magyaráz szörnyekről, begyűjtésükről, leölésükről, de mintha csak a Universal fejeseit hallanánk, amint épp megpróbálják nekünk eladni az ezzel a filmronccsal elindított klasszikus szörnytörténeteket egybeterelő „Sötét Univerzumuk” koncepciótlan koncepcióját.
Mint nagyjából minden Tom Cruise-filmet, A múmiát is megszállja a Tom Cruise-átok. Az öregedésben ijesztően megállt és kirobbanó formában lévő szcientológus félisten filmjévé válik ez is, nem látunk mást, csak Cruise-t, aki a Cruise-figurát hozza. Vagány, csibész, csábító, jópofa, keménytökű, de galamblelkű vászon-énje jelen esetben is ismerősségében karizmatikus. Mégis, jókat lehet derülni néhány gegjén, slapstick-szerű esés-kelésén, és azon a bárgyú, értetlen tekinteten, mely úgy ül ki arcára a haragos egyiptomi hullahercegnő pusztítása láttán, mintha csak a filmre jegyet váltó szerencsétlenek mimikáját mímelné. A rútul szétdrámázott finálé meglepetése ugyanakkor végre valami mást is megkövetel a színésztől, de hogy mi lesz a sorsa Cruise kalandorának, azt sajnos csak évek múlva tudja meg az, akinek elment az esze. Nyilvánvalóan kell mellé egy nő is, az egyetemes filmtörténet négyszázhuszadik „dögös régészét” most épp Annabelle Wallis alakítja. Pontosabban alakítaná, ha nem kellene rendre átvennie a didaktikusan magyarázó szócsőszerepet Russel Crowe-tól.
Az sem használ, hogy a filmet így vagy úgy jegyző hat író (köztük Kurtzman és a tehetségének búcsút intő David Koepp) egyike sem írt Cruise és Wallis közé kémiát. Rachel Weisz és Brendan Fraser édes kis párosa a múlté. Viszont legalább itt van Sofia Boutella, aki nagy erővel játszik ki mindent a bosszú- és hatalomszomjas Ahmanet nem túl mély karakteréből. A kicsit túl szexire vett lélek- és húsvámpírként gyilkoló múmia legalább jó párszor szétrúgja Cruise seggét, amit mindig jó nézni. Kár, hogy ezért egy ilyen felesleges és fárasztó és diribdarabokból összefércelt, felejtendő filmre kell beülni.
