A Teknőc-reboot a Pókverzumhoz hasonlóan magasan a szuperhősfilmek gyártósora fölé emelkedő, újszerű, egyedi rajzstílussal örvendeztet.
Ingyenjeggyel és -fagyival várta vendégeit szerda este némi premier előtti mutánskáoszra a budapesti Aréna-beli Cinema City összes szezonvégi diákmunkása. Az eseményen az elkötelezett teknős-tetoválásos úriember és kézzel festett teknős-pólós hölgy törzsrajongók, illetve gyanútlan kisgyerekesek mellett néhány sajtós is megbújt a sorok között. A film behozott új és felidézett régi karaktereket, a lezárás pedig nem hagyott kétségeket afelől, vajon lesz-e folytatás – de biztos, ami biztos, a sequelt már a premier előtt beharangozták.

Bevallom, némiképp vakon ültem be a moziba, ugyanis nemhogy rajongója nem vagyok a Tini Nindzsa franchise-nak, de különösebben szakértője sem (bár pár órányi wikipédiázás csodákra képes). A mozizásra készülvén meglepődve szereztem tudomást, hányféle iterációban dolgozták már fel az eredeti, idestova negyven esztendős képregényt, de látva a legújabb filmet, az az érzésem támadt, hogy talán nem is a legrosszabb pillanatban kapcsolódtam be a történetbe. És valamiért azt gondolom, hogy ennek köze lehet az író-producer Seth Rogen személyéhez, bár igazából nem is tudom, pontosan mire alapozva bizakodtam abban, hogy összességében jól fog elsülni ez a film. Pedig bizakodásra adhatott volna okot a rendező, Jeff Rowe munkássága is, aki íróként a Rejtélyek városkája (Gravity Falls) és A kiábrándult királylány (Disenchantment) számára is készített epizódokat, és azóta már társrendezője, Kyler Spears korábbi munkája, az Amphibia is felkerült a végtelen várólistámra.
A filmet 3D-ben és magyar szinkronnal vetítették, de ha valamivel lejjebb görgetjük a stáblistát az IMDb-n, legalább gondolatban konstatálhatjuk, hogy a mellékszereplőket megszólaltató eredeti szinkronhangok egész tetszetős színészgárdát vonultatnak fel Jackie Channel, Ice Cube-bal, Maya Rudolph-fal és Paul Ruddal az élen, de például Rogen is mikrofon mellé állt pár jelenet erejéig. Ami pedig a szövegek tartalmát illeti, a heterogén közönség és a legújabb Tini Nindzsa-médiatermék kölcsönhatását megfigyelve arra a következtetésre jutottam, hogy a filmet elsősorban a kis- és esetleg nagyobb kamasz korosztálynak ajánlanám, különben a legkisebbek esetleg olyan szavakkal a tarsolyukban távozhatnak a moziból, mint a „segg” és a „mellbimbó”, és olyan képsorokkal a retinájukban, mint egy virális hányásmém. (Bár ne legyünk naívak, se képmutatók, ezek a gyerekek ennél sokkal rosszabbakat is látnak-hallanak nap mint nap.) S amíg a kicsik épp az aktív szókincsüket gyarapítják, addig a nagyobbak könnyedén azonosulhatnak a tinédzserkori beilleszkedés, a szülő-gyerek és kortárs kapcsolatok, valamint a közösségi média nem túl árnyaltan bemutatott nehézségeivel. A csatornahálózatban tengődő, pizzazabáló nindzsatesók az emberek után leselkedve ábrándoznak a hétköznapi tiniéletről, ember szövetségesük, a képregények lapjain még többnyire modell alkatú, felnőtt és fehérbőrű női karakter, April pedig ezúttal maga is tiniként jelenik meg, ráadásul afroamerikai, szemüveges, teltkarcsú és még balkezes is, bár ezek az attribútumai szerencsére nincsenek túlhangsúlyozva.

Nekünk, milleniáloknak meg, akik nagyjából a képregénnyel párhuzamosan öregedtünk, a demagóg csengésű „elfogadás” szó konghat hosszasan a 3D-szemüvegtől és a közepes popcorn menütől megrészegült fejünkben. De hasonlóan hamisan hangzanak a narrációs funkciójú monológok is, amelyek során egyes karakterek a komplett eredetsztorijukat mesélik el a láthatatlan hallgatóságnak, a kamera felé fordulva, és hasonlóan szekunder kínosak a kitekert utcai szlenggel menősködő szövegelések is. Másrészről nem hagy nyugodni a kétely, hogy ez az egész esetleg csak nosztalgikus fricska és tiszteletteljes paródia, amely talán hű tudott maradni az – egyébként maga is paródiának indult – alapanyaghoz, a rajongók szemében is. Ebben a tekintetben a stáb segítségére lehetett a képregény egyik szülőatyja, Kevin Eastman is, aki legalábbis hangjával maga is hozzájárult és nevét adta a Mutáns káosz megszületéséhez.

A film felnőtt humorban nem kimondottan erős, főleg egy átlag mai családi filmhez képest (gyerekek, inkább haverokkal nézzétek meg, ne az ősökkel), a konfliktusok feloldása kissé túl olajozott, a csihi-puhik alatt pedig picit el is álmosodtam, ám annál jobban imponált és lekötött a pergő párbeszédeken átvágtató film- és televíziótörténeti seregszemle: Meglógtam a Ferrarival, Hé, Arnold!, Family Guy, Léon, a profi, Shrek, Hulk, Godzilla, Gru, Megaagy, L’ecsó – meg az összes többi, amiket észre se vettem. És aztán ott vannak még a zenei említések: Beyoncé, Adele, Spice Girls, 4 Non Blondes, John Legend, BTS, Missy Elliott – meg az összes többi, amiket észre se vettem –, miközben a háttérzenét többnyire hiphop-betétek szolgáltatják, vájtfülűbbek számára pedig a stáblistát már csak a Trent Reznor-Atticus Ross-féle vagány, dinamikus finálézene miatt is ajánlatos megvárni.

Hiányoltam a markánsabb fordulatokat, neadjisten meglepetéseket, vagy akár valamiféle katarzist (bár talán az önmagában nem nagy baj, ha egy popcorn-mozi mellőzi a pátoszt), ennek ellenére kellemesen szórakoztam, és tudtam értékelni a Mutáns káosz erényeit. És ezzel el is érkeztünk a film látványvilágához, ami mindentől függetlenül 10/10. A Teknőc-reboot a Pókverzumhoz hasonlóan magasan a szuperhősfilmek gyártósora fölé emelkedő, újszerű, egyedi rajzstílussal örvendeztet meg, amely daredevilesen nagyvárosi, dekadens és dögös: borongós színek, részletgazdag, bizarr figurák, gyurmabábszerűen plasztikus textúrák, „füstölgő" fénypászmák, (végre nem a nyolcvanas, hanem) a kilencvenes éveket idéző esztétika, képregényes keresetlenség és két, stílusában merőben elütő (egy VHS-jellegű élőszereplős, valamint egy zsírkrétarajzos) montázsbetét... mmm, kreatív, karcos, koszos, imádtam!