A nemrég elhunyt Paul Auster novellájából és forgatókönyvéből készült film egy brooklyni trafikos történetén keresztül az élet megismételhetetlenségének, a létezés egyszeriségének hétköznapias csodáját ünnepli.
Viszonylag kevés olyan, valóban jelentős íróról tudunk, aki szenvedélyesen érdekelt lenne egy másik művészeti ág művelésében is – esetünkben a filmművészetében. Amikor íróról beszélek, nem „hivatásos” forgatókönyvírót értek alatta, hanem úgymond szépírót: olyan szerzőt, aki irodalmi alkotásaival tűnt fel, de az ambíciói a film felé (is) vezették. (Természetesen vannak ilyenek: nekünk, magyaroknak, elég Bereményi Gézára gondolnunk.) Paul Auster, akit a posztmodernnek nevezett amerikai próza kiemelkedő alkotójaként, kitűnő regények írójaként tartanak számon, alig több mint egy hónapja hagyta itt ezt az árnyékvilágot – és ezen belül mindenekelőtt szeretett Brooklynját.
Auster fontos figurája volt annak a New York-i „összművészeti” közegnek, amelynek arculatát írók, költők, képzőművészek, zenészek, filmesek sajátos dinamikájú kölcsönhatása formálta; és bár persze elsősorban íróként fog megmaradni a közemlékezetben – azok számára, akik olvasták a New York trilógiát, a Holdpalotát vagy Az illúziók könyvét, nem kérdéses, miért –, de hozzájárulása az elmúlt mintegy három évtized amerikai független filmes szcénájához sem elhanyagolható. Auster nem elégedett meg azzal, hogy több művét filmre adaptálták, gyakran forgatókönyvíróként vett részt a produkciós folyamatban – sőt párszor rendezőként vagy társrendezőként is kipróbálta magát. Változó sikerrel és minőségben, mondhatnánk, de mindig rajta hagyva felismerhető kézjegyét a kész alkotáson, és a nevéhez fűződő munkák között van legalább egy, amelyet nyugodt lélekkel nevezhetünk remekműnek – vagy ha jobban tetszik, afféle „rejtett kincs”-nek, mozgóképes csemegének.
Pedig a Füst nem éppen tűzijátékszerű vizuális vagy narratív megoldásaival hívja fel magára a figyelmet. A Wayne Wang által rendezett film forgatókönyvét Auster saját, Auggie Wren’s Christmas Story című elbeszéléséből (magyarul is olvasható, Auggie Wren karácsonya címmel) adaptálta, meglehetősen szabadon – és abba a miliőbe kalauzolja nézőit, amelyet ő maga a legjobban ismert és szeretett. A történések centruma egy brooklyni dohánybolt, ahol a fentebb említett Auggie Wren (Harvey Keitel) dolgozik, ez a „huncut, elmés pofa”, aki „mindig mondott valami humorosat az időről, a Mets baseballcsapatáról vagy a washingtoni politikusokról”. Igen, ez egy alapvetően beszélgetős film, amelynek narratív keretét, a különböző, párhuzamosan futó történetszálak mellett, mégiscsak az képezi, hogy a bolti eladó mindenféle eszmecsérékbe bocsátkozik a klienseivel, köztük elsősorban a Paul Benjamin nevű íróval (William Hurt), akit halványan Auster alteregójának is tekinthetnénk, és aki egzisztenciális és alkotói válságon megy keresztül, miután tragédia éri: feleségét megölik egy rablótámadásban. Látszólag nem történik tehát semmi különös, zajlik az élet a trafikban, Auggie kifejti a nézeteit az aktuális állapotokról („ma a dohányzást tiltják be, holnap a szexet, és eljön még az idő, amikor egy barátságos mosoly is törvénybe ütközőnek számít”, lamentálja némiképp profetikusan), és közben száll a füst, kül- és beltérben, mert ebben a filmben valóban annyit dohányoznak, amennyi ma már elképzelhetetlen lenne a vásznon. (Ez a „beszélgetős” narratíva fokozódik a Füst folytatásának szánt Blue in the Face/Egy füst alatt – Beindulva című filmben, amelyben Auster a rendezői feladatot is magára vállalta, és igazi sztárparádét vonultat fel, Jim Jarmuschtól Lou Reeden át Madonnáig.)
És pont ez a „semmi különös” a Füst lényege: Wang és Auster filmje ráérős tempójával, epizodikus szerkezetével, látszólagosan könnyed párbeszéd-szituációival ráirányítja a figyelmet a mindennapi élet apró mozzanatai mögül kibomló, tragédiákkal és melankóliával átitatott élethelyzetekre. Hősei bolyongó, elveszett lelkek, akik súlyos veszteségeket hurcolnak magukkal: az író a feleségét gyászolja, a fekete srác (Harold Perrineau Jr.) az apját keresi, Auggie pedig azzal szembesül, hogy talán van egy lánya, akit már azelőtt elveszít, hogy igazán megismerhetné. Emlékek, álmok, vágyak, illúziók közt tébláboló, nehezen gyógyuló, fel-feltépett sebeket hordozó figurák New York betondzsungelében – és mégis, a tragédiák mögül kiragyog valami rejtett szépség: az élet megismételhetetlenségének, egyszeriségének, a létezés egyénre szabott jelentőségének csodája.
Akárcsak Auggie fotóalbumában: a dohánybolti eladó felfedi az írónak, hogy ő is afféle művészember, amatőr fotográfus, és ragaszkodik hozzá, hogy megmutassa neki a fotógyűjteményét. Többezer képet, amelyet éveken keresztül, minden egyes nap reggelén pontban nyolc órakor készített ugyanabból a szögből, ugyanarról a helyszínről: a harmadik utca és a hetedik sugárút sarkáról. Az író elhűlve nézi, mondván, hogy ezek mind ugyanolyanok. „Ha nem lapozol lassabban, soha nem fogod megérteni”, somolyog Auggie. A csendes, lassú odafigyeléssel tárulnak fel a látszólagos egyformaság mögötti apró, mégis jelentőssé növő különbségek: az évszakok váltakozásai, a hétköznapok és a hétvége eltérései, a megelevenedő emberi sorsok, a meg nem ismételhető pillanatok értéke, maga az elmúló idő – és erre az író akkor döbben rá, amikor az egyik képen megpillantja halott feleségét. „Rájöttem, hogy Auggie az időt fényképezte”, fogalmaz az Auster-novella egyes szám első személyű elbeszélője.
És ebből bomlik ki az a történet is, amely a fotográfus megszállottságának kiindulópontját képezi: Auggie Wren karácsonyi története. A bolti tolvaj elvesztett, majd visszaszolgáltatott pénztárcája, a (többszörösen) lopott fényképezőgép, a vak öregasszony, akinek Auggie egy kegyes hazugsággal édesítette meg – valószínűleg utolsó – karácsonyát: ezzel a zárlattal a Wang–Auster páros nagyon az érzelgősség és a banalitás határán billeg, különösen azzal a húzással, hogy egyfajta film-a-filmben módszerrel, fekete-fehérben, Tom Waits Innocent When You Dream című, fanyar-szomorkás balladájának dallamaira „újrajátszatja” a történetet. De a film szerkezete megbírja ezt is, sőt a finálé egyfajta „védjegyévé” vált az egész alkotásnak. És ezáltal válik nyilvánvalóvá az is: mesét látunk, igazi, felnőtteknek szóló mesét, amelynek az igazságértéke nem a valódiságában, hanem a hitelességében rejlik. Az elbeszélői pozíció elbizonytalanításával mintha azt üzenné a film: nem az a fontos, hogy a csoda valóban megtörtént-e, hanem az, hogy hiszünk-e benne; hangozzék ez bármilyen patetikusan. A Füst olyan történetet mesél el, amelynek megtekintése után úgy állunk fel a képernyő elől, hogy szeretnénk jobb emberré, ha úgy tetszik, emberségesebb emberré válni – és várhatunk-e többet bármely művészeti alkotástól?
