Van abban valami elmondhatatlanul szomorú, ha alkonyodik a gyermekévek felett, hiszen egy kicsit nekünk is meg kell halnunk, hogy megszüljük a bennünk készülődő felnőttet. Unalomig ismert tanulság, és az Armageddon Time nem is szeretne ennél többet mondani, csendes melankóliája azonban szívközépig hatol.

Paul Graff (Banks Repeta) emigráns zsidó család sarja: még csak tizenkét éves, de már pompás művészkarrierről álmodozik – teszi mindezt New York meghitten unalmas kertvárosában, 1980 komor őszén. Mindeközben az egész világ az amerikai elnökválasztási kampányra figyel: egy valamikori hollywoodi színész méri össze erejét az alaposan megtépázott népszerűségű Jimmy Carterrel – az „ütközet” kimenetele közismert. Pault persze hidegen hagyja a zavaros közélet, s kortársaihoz hasonlóan saját kis csigaházában éldegél. Komisz módon lázad begyöpösödött tanárai ellen, ráadásul nem is egyedül végzi nemes misszióját: a csínytevések közepette igaz barátra lel egy afroamerikai kisfiúban. A virgonc páros végül elveti a sulykot: miután tanáruk lefüleli őket, amint marihuánás cigit szívnak a mosdóban, útjaik szétválnak. Paul rövidesen az amerikai elit „bölcsőjében” találja magát: nyugtalankodó szülei sikkes magániskolába dugják, hogy a fehérgalléros milliomoscsemeték között végre megtanulja a fegyelmet. A fiúcska természetesen ellenszegül a szülői erőszaknak, s újra csatlakozik a társadalom margójára szorult cimborájához. A napfényes Floridába vágynak, céljuk elérése érdekében pedig furmányos tervet szőnek.

James Gray számára az Armageddon Time ugyanazt jelenti, amit Fellininek az Amarcord, Woody Allennek A rádió aranykora, Tornatorénak a Cinema Paradiso, Sorrentinónak az Isten keze: önéletrajzi eredetű motívumokkal ékesített, nosztalgiában pácolt, bohókás-szomorú felnövéstörténetet. A rendező filmjeinek visszatérő hőstípusa az irányvesztett, önkereső outsider: az Idegen földön korpa közé keveredő ifjú bevándorlóját, a Z: Az elveszett város amazonasi dzsungelben kalandozó felfedezőjét és az Ad Astra – Út a csillagokba apakomplexusos űrhajósát a hiányélmény űzi messzi vidékekre. E színpompás arcképcsarnokot bővíti az Armageddon Time: a tizenéves Paul nem a földgolyót járja be keresztül-kasul, s nem is a kozmoszt hódítja meg, hanem zsenge lelke vaksötétbe burkolózó tájait deríti fel. Van abban valami leírhatatlanul szomorú, ha alkonyodik a gyermekévek felett, hiszen egy kicsit nekünk is meg kell halnunk ahhoz, hogy megszüljük a bennünk készülődő felnőttet, s Gray opusza érzékletesen ábrázolja e fájdalmas, de szükségszerű folyamatot.

Fiatal főhősünkben épp akkor érlelődik meg a kamaszos kitárulkozás- és szabadságvágy, amikor szembesülni kényszerül a felnőttek társadalmának kijózítanító valóságával: a zsigeri előítéletekkel, az egoizmussal, az intézményesített képmutatással. Gray finom ecsetvonásokkal festi meg a hetvenes-nyolcvanas évek fordulójának fásult Amerikáját: Vietnam traumája még ott kísért a hétköznapokban, a honpolgárok megcsömörlöttek a nagypolitikától, New York pedig a rasszok közötti ellentétek tűzfészke, ahol – emberi jogok ide, progresszív gondolatok oda – a többség még mindig ferde szemmel néz a zsidókra, a feketékre, s általában véve mindenkire, aki nem tud, vagy nem akar betagozódni a kisemberek szürke masszájába. Milyen lehetőségeket kínál e mostoha közeg egy ábrándos művészpalántának? Bár az erőteljes személyesség a film összes képkockáján átdereng, Gray felesleges moralizálás nélkül, óvatos tárgyilagossággal vizsgálja a kérdést. Paul és édesapja utolsó beszélgetése – mely már-már Köves Dini és Bodor presszóbeli dialógusát idézi a Megáll az időből – mindenesetre borús jövőt vetít előre a főhős számára, s az ebből eredő feszültséget csupán a nyitott – épp ezért sokat sejtető – befejezés igyekszik oldani.

A film alaptónusa ugyanakkor nem egyértelműen pesszimista: eldurran néhány jól időzített poénpetárda is (a Graff-család vacsorajelenetei már-már az Amarcordra hajaznak), Darius Khondji operatőr kékes-szürkés szűrővel „megbolondított” képein pedig egy minden ridegsége és felszínessége ellenére is szívfacsaróan szép New York körvonalai bomlanak ki. Ezek után kifejezetten sajnálatos, hogy a rendező olykor elvéti az ütemet: középtájon bosszantóan sok üresjárat ékelődik a cselekménybe, de szerencsére a zseniális színészi alakítások minden holtponton átlendítik a filmet. Banks Repeta eszköztelenül, szinte pókerarccal alakítja a főszerepet, veleszületett természetességével, karizmájával mégis lekenyerezi a nézőt. Anne Hathaway aggodalmaskodó anyukaként, Anthony Hopkins pedig bölcs nagypapaként okoz emlékezetes pillanatokat, de Jessica Chastain cameója is üde színfolt. Az Armageddon Time egyszerű vonalvezetésű, letisztult, „kézműves érzékenységgel” készített coming-of-age mozi. Cseppet sem originális darab, de nem is próbál annak látszani – Gray sokadszorra bizonyítja, hogy a hogyanról még mindig van mit mondania.