„Mikor lesz már vége a nyárnak? Egy filmben már vége lenne.” „Az élet nem olyan, mint amilyennek a moziban láttad” – hangzik el a legendás szereplők szájából az idén 20 éve bemutatott, mozibolondok érzéshordozójának nevezhető Cinema Paradisóban. Tornatore, a film szerzője idén ősszel újfent pátriája történelméről regélt nemrégiben a 66. Velencei Filmfesztivál nyitófilmjében, a Baariában¹.

Lássuk be, a Cinema Paradiso szerkezete az Oscarra vagy bármelyik díjra pályázó midcult egyik ismertetőjegye. A Sose halunk meg-től a Titanicon és Az angol betegen át a Benjamin Button különös életéig celluloid-hősök garmada révedt vissza a tulajdonképpeni cselekményre. Tornatore önéletrajzi ihletésű alkotásában múlt és jelen adok-kapok viszonyban áll egymással. A múltat az ábrándok, a fantáziaképek burjánzása, míg a jelent a régi tűz mellett az érett hozzáállás, a hiány és a kibontakozás definiálja. Rögtön a nyitó képsorokban utalások történnek a kettősségre: Morricone keserédes hegedűzenéje ugyanúgy közli a távolmaradást, mint a hátrahagyott évtizedek örömét. A film Salvatore di Vita története, akinek a mozihoz és az élethez való hozzáállása kellemes tempójú bildungsromanként tárul a néző elé. Történetében lényeges szerepet kap a család: a múltban a képzelet primátust élvez a família hagyományaival szemben, ám ebben az idősíkban hősünk azért rászorul szerettei oltalmazására. 1988-ra, a történet jelen idejére a főszereplő kirepült a fészekből, mégis érezni az otthonlétét.

Az első felvonás a II. világháború után zajlik. Totó, a gyerek semmit nem észlel a borongós utózöngékből, ő egy szentélyben lakik. Líra és humor keveredik ebben a szakaszban, a filmzene az álomvilág sodró hatalmát közvetíti, nem mellesleg pedig komplett képet kapunk a viszonylag fiatal filmművészetre adott reakciókról. Van, aki a bűn egyfajta melegágyának tekinti a vásznon elcsattanó csókokat. Ő a pap, aki mintegy cenzorként dönt arról, mi mutatható be és mi nem. A rendező – gyakorlatilag maga Totó – azonban széles mosollyal kísért vállrándítással nyugtázza ezt, egyrészt távolról gúnyolva a mai cenzúrabizottságok reguláit, másrészt újraértelmezve a szentély fogalmát, Isten házát. Humor lengi körül az analfabéta szemlélőket és a csak szundításra betérő falubelit. Van, akiket a kaland ritmusa ragad karon, és a Hatosfogat előzetesét indián üvöltésekkel köszöntik, de a fehér telefonos alkotások rajongóitól kezdve a műértő egy személyben összpontosuló alakját több filmtörténeti érdekesség színesíti.

Háttérként a falu mikrokozmosza szerepel. Totó az, aki magába szívja valamennyi impulzust, akit a vetítőlyukként használt oroszlánfej-dísz szimbolikus ereje jár át. Blasco Giurato kamerája kiválóan tükrözi a fiú lelkivilágát, eszünk ágába se jut a 6 évvel későbbi Tornatore-mozit, a Puszta formalitást uraló zordság és elmecincálás. Ebben a szakaszban gyermekhősünk nemcsak a virágba borulás útjára lép, a rendező egy középkorúvá, megőszültté lett gyereket is ad mellé. Alfredo, a gépész magányos szakmának tartja hivatását, a mozivarázst a vele egykorúak, sőt a nála fiatalabbak komolysága miatt már afféle skizofréniaként („Greta Garboval és Tyrone Powerrel kezdesz beszélni, mint egy bolond”) éli meg. Kölyök mivoltát nemcsak a kisiskolásokkal együtt történő vizsgája támasztja alá, hanem az is, hogy igaz barátra Totó személyében talál, akit annak rendje és módja szerint nemcsak a szakma csínjára, bínjára okít, hanem a nagybetűs Életre is. Talán épp ezért nem véletlen a mögéjük függesztett, előre utaló kellék, egy Casablanca-poszter.

A második felvonásban ugyanis Totó, a kamasz számára a mozgókép életutat befolyásoló ensemble piece-jellege egy újabb dimenzióval, a románcéval egészül ki, hősünk pedig az életbeli romantikát gyakran összemossa a moziéval. Vadromantikus betéteket láthatunk filmritmusra hangszerelve: az előző felvonás burleszkbe hajlongó humora, verbális gegjei, sztár-példabeszédei egy népmesei történetmesélés szolgálatába állnak, és a cukormáz lerakódását gátolják. Rómeó és Júlia történetének sajátos átfogalmazását látjuk. Shakespeare művére természetesen referenciák is történnek, az Elena-Júlia felé közeledő Totó-Rómeó csetlés-botlásai a szerelmi szál dominanciáját nyomatékosítják, így a mozi iránti szeretet az emberi szeretet, egy valószerűbb perspektíva metaforájává válik. „Mikor lesz már vége a nyárnak? Egy filmben már vége lenne” – Totó ismét a saját filmnyelvi képmására formálja a szituációkat, és megint csak nem véletlen, hogy a királykisasszony és a szegénylegény első csókja igazi melodramatikus helyen, egy esőáztatta kertmoziban csattan el. Alfredo azonban így szól: „Az élet nem olyan, mint amilyennek a moziban láttad” – kijelentésével lényegileg valódi atyává változik, és idézetével beköszönt a fantáziaképre szabott szubjektivitást leváltó realitás.

Csodálkozunk-e hát, ha az új korszak és vele együtt az utolsó felvonás beköszöntének képi megfelelője az ébredés? Salvatorén (ne felejtsük, eredeti vezetékneve di Vita, azaz élet), az 50 éves filmrendezőn ekkor hatalmasodik el a hiányérzet: vélhetően nagy élettapasztalattal bír, ám jóval kevesebbet észlel a régmúlt romantikájából. A harmadik felvonás a gyökerek újbóli felfedezéséről, az emberiesség örömtáncáról szól, amihez Alfredo halála adja meg a kezdő lökést. Giancaldoba visszatérve főszereplőnk – illetve az egész út filmes lekövetése által Tornatore is – egy életszerűbb jelenségbe szeret bele, és nehéz szívvel válik meg tőle. A nyitányban hallott zene is felharsan. Újjáéleszt.

Újjáéleszt, ahogy a Cinema Paradiso is kisebb paradigmaváltást hajtott végre az olasz filmművészetben. Életigenlő stílusából nemcsak az Oscar-díjas Mediterraneo és Az élet szép meríttettek: ha ugyanis a rendező nem pszichothriller-gyakorlatokat (Puszta formalitás, Az ismeretlen) végez, a Mindenki jól van-on, A csillagos emberen, az óceánjáró zongoristán, Malénán keresztül örömmel kifejezi esztétikai nézeteit. A friss Baaria meg ismét a gyökerekhez látszik visszanyúlni. Szicíliában, hármas tagolással, humorral, szívvel, lélekkel.

¹ És el ne felejtsem, hogy elvileg idén jön a Mindenki jól van amerikai remake-je. A rendező a Lottózsonglőrök direktora, Kirk Jones, a szereplők között pedig Robert DeNiro, Kate Beckinsale és Sam Rockwell nevét olvashatjuk.

[A filmről van egy „klasszikus” kritikánk is pár évvel ezelőttről, amikor a rendezői változat megjelent. - a szerk.]