Nem is az édes-bús, nosztalgikus íz miatt szeretem, szinte a rajongásig, Tornatore filmjét, hanem Szicília miatt, pedig a Cinema Paradisóban Szicília sosem tolakodik előtérbe, mindvégig megmarad háttérnek, diszkrét „kontextusnak”.
Tornatore most először elegyíti tudatosan azokat a műfajokat, amikhez leginkább ért: a nagyszabású románcot és az invenciózus thrillert, az eredmény pedig egy kitűnő film.
Közel három órás játékidő, napsütötte dél-olasz városka és egy fél évszázadot átölelő édes-bús anekdotafüzér… Látszólag minden adott egy szívmelengető Tornatore-mozihoz, a várt hatás azonban ezúttal elmarad. Az olasz mester ugyanis láthatóan megfeledkezett a következetes cselekménybonyolítás szabályairól a nagy nosztalgiázás közepette.
„Mikor lesz már vége a nyárnak? Egy filmben már vége lenne.” „Az élet nem olyan, mint amilyennek a moziban láttad” – hangzik el a legendás szereplők szájából az idén 20 éve bemutatott, mozibolondok érzéshordozójának nevezhető Cinema Paradisóban. Tornatore, a film szerzője idén ősszel újfent pátriája történelméről regélt nemrégiben a 66. Velencei Filmfesztivál nyitófilmjében, a Baariában1.
Az idén 66. alkalommal megszervezendő Velencei Nemzetközi Filmfesztivál közzétette versenyprogramját. A nagy nevek között ott találjuk Jacques Rivette-et és Giuseppe Tornatoret, valamint a mellettük ifjú titánként babérokat arató Fatih Akint és a polgárpukkasztó Todd Solondzot, de az áldokumentumfilmes Michael Moore-t is. Magyar film azonban idén egyáltalán nem került a programba.
Noël Caroll szerint elmélet és elemzés a film esetében is határozottan elkülönül egymástól: a filmről szóló elméleti írás az általános eseteket, a szabványost kutatja, míg a filmelemzés gyakorlata konkrét, átlagostól eltérő kérdésekre keresi a választ. Virginás Andrea angol nyelven megjelent doktori disszertációjában elméletek vizsgálatát és pontosítását tűzi ki célul.
„Mindenki azt a hatalmat gyűlöli legjobban, amely leigázza. Én tehát azt gyűlölöm különös hévvel, amelytől ma szenvedek. Mert olyan rettenetes eszközökkel manipulálja a testet, hogy Hitlertől sincs mit irigyelnie. Úgy manipulálja a testet, hogy átalakítja a tudatot, mégpedig a legkártékonyabb módon: új, elidegenedett értékrendet hirdet, a fogyasztói társadalom értékeit.” (Pier Paolo Pasolini, 1975)
Érdemes-e közzétenni egy film rendezői változatát, ha a vágott verzió már – többek között – nyert egy Oscar-díjat? Hordozhat-e lényeges tartalmat az az ötvenegy perc, ami korábban a vágóolló áldozatául esett? A Cinema Paradiso esetében – legalábbis a második kérdésre – igen a válasz. Tornatore lírai nosztalgiázása és tisztelgése a mozi előtt így érzékeny melodrámává vált.
A metafizikus detektívtörténet irodalmi műfaj, ám Giuseppe Tornatore Puszta formalitás című filmje a műfaj konvencióinak egy olyan filmes adaptációja, amely a végsőkig hű próbál maradni az irodalomban létező eredetijéhez.
