Test és lélek neorealizmusa – Roberto Rossellini-portré

2026. május 8.

A római rendezőre százhúsz évvel a születése után is gyakran hivatkoznak a filmtörténészek és -esztéták. A neorealizmus diadalát fémjelző három filmjét (Róma nyílt város/Roma città aperta, 1945, Paisà, 1946, Németország nulla év/Germania anno zero, 1948) nemcsak az olasz és az egyetemes filmtörténet csúcsteljesítményeiként tartják számon, hanem mindmáig szinte kötelező viszonyítási pontként szolgálnak. Rossellini életműve azonban nem erre a három filmre korlátozódik.

Az olasz film története – A hetvenes évektől napjainkig (3.)

2007. január 15.

„Mindenki azt a hatalmat gyűlöli legjobban, amely leigázza. Én tehát azt gyűlölöm különös hévvel, amelytől ma szenvedek. Mert olyan rettenetes eszközökkel manipulálja a testet, hogy Hitlertől sincs mit irigyelnie. Úgy manipulálja a testet, hogy átalakítja a tudatot, mégpedig a legkártékonyabb módon: új, elidegenedett értékrendet hirdet, a fogyasztói társadalom értékeit.” (Pier Paolo Pasolini, 1975)

Az olasz film története – A hatvanas évek filmművészete (2.)

2006. november 15.

„Az ideológiák kimentek a divatból, de a fecsegés tovább folyik. Csak azt nem lehet többé tudni, miről beszélnek. Az emberek tovább mennek, de már senki nem tudja, milyen irányba.” (Pier Paolo Pasolini: Madarak és ragadozómadarak, 1966)

Az olasz film története – A kezdetektõl a neorealizmus válságáig (1.)

2006. október 15.

Az iskolateremtő irányzatokban és alkotókban, nagysikerű műfajokban, hosszan tartó válságokban bővelkedő olasz film története 1904-ben kezdődött. Akkor alapították Torinóban az első filmgyárat, majd rá egy évre Rómában a Cinest, amelynek műtermeit 1937-ig, a Cinecittá születéséig használták.

Varietas delectat – Rendezőportrék: Sára Sándor

2003. október 15.

Kísérleti etűdtől a lírai szociográfiáig, látványos történelmi kalandfilmtől a beszélő fejes riportdokumentumig nemcsak képileg, gondolatilag is sok minden egymás mellé kerül Sára Sándor életművében.

A képírástudó magánya – Rendezőportrék: Gaál István

2003. április 15.

„Minden filmem úgy készítem, ahogy a sienai kismesterek a képeiket festették, akik művészek voltak, ugyanakkor kézművesek is a szó nemes értelmében. Maguk keresték a földpátot, vagyis a színeket, maguk vágták a táblát, amelyre elképzelésüket festették, maguk fűrészelték a kereteket is. Ugyanígy írom a forgatókönyvet, rendezek, majd vágó nélkül, saját kezűleg állítom össze a filmemet, vagyis három ízben szűröm át az elképzelést magamon. Olykor magam is fényképezem őket. Ugyanakkor nem tartom magam se forgatókönyvírónak, se rendezőnek, se vágónak, se operatőrnek. Egyszerűen képírónak tartom magam, vagy ha úgy tetszik, képírástudónak.”

„A szépségbe menekülő művészet utolsó harmonikus pillanata” – Rendezőportrék: Szőts István

2002. október 15.

Alig harmincévesen, 1942-ben robbant be a világ filmművészetébe Szőts István az Emberek a havason című, a korabeli sémákat semmibe vevő filmjével. A magyar filmtörténet máig ható vesztesége, hogy életműve a 20. századi történelem árnyékában nem teljesedhetett ki.