Alig harmincévesen, 1942-ben robbant be a világ filmművészetébe Szőts István az Emberek a havason című, a korabeli sémákat semmibe vevő filmjével. A magyar filmtörténet máig ható vesztesége, hogy életműve a 20. századi történelem árnyékában nem teljesedhetett ki.
Szőts István megalkuvást nem ismerő emberi és művészi következetessége, a mindössze két nagyjátékfilmből és néhány rövidfilmből álló életmű szinte valamennyi képkockája, de még a filmszakma 1945 utáni megújítását tervező Röpirata is több nemzedék számára szolgált példaképül. A rendező-forgatókönyvíró szülőföldjén szerezte az egész életszemléletét és művészetét meghatározó élményeit magyarságról, történelemről, ember és természet kapcsolatáról, erkölcsi normákról.
1912-ben született Erdélyben, Hunyad megyében. Gyermekkorát szülőfalujában, Szentgyörgyválján töltötte, ahol édesanyja ősei még az Árpád-korban telepedtek le. Ám a szentgyörgyváljai házból, kertből, gyümölcsösből lassan „kopár senki földje lett”, amint a történelem állandó menekülésre kényszerítette a családot. A glicinia borította apai szülőház azonban, az évszázados fák árnyékolta, csupa virág kertben ma is áll Alvincen, a ház falán 2000 júniusa óta tábla őrzi Szőts István emlékét. A szülőföld öröksége filmjeinek mély kapcsolata is a természettel. Gyerekkorától kezdve erdők, hegyek, állatok közt nőtt fel, a természet titokzatos jeleinek ismerete jelentősen hozzájárult korszakalkotó filmkészítési elvei kidolgozásához. Szülei válása után Szőts István katonatiszt édesapjával Magyarországon telepszik le. Apja katonának vagy állami hivatalnoknak szánja. Őt azonban sokkal inkább a művészetek vonzzák. Végül az abszolút művészi kifejezési formának hitt filmet találja a legmegfelelőbb médiumnak. 1939-ben kezdi Magyarországon 1957-ben lezárult filmes pályáját. Hamar rádöbben, hogy a film a gyakorlatban nem más, mint a szórakoztatást kiszolgáló ipar. Néhány lelkes fiatal társával elhatározza, hogy új útra lép. Elképzelései megvalósításához szülőföldjén talál megfelelő alapanyagot: Nyírő József „székely kopjafás” novelláiból születik meg 1941-ben az Emberek a havason. A filmben a természet változásai vizuális sűrítettséggel jelzik a hősök sorsának alakulását. A farkasüvöltéstől hangos, hóviharos havasi éjszakák képei a végső dráma, a halál balladisztikus jelei. De ahogy a természet újjászületik, úgy váltják fel a tragédia vízióit is a remény, a folytatás szimbolikus képei. Mert az élet és halál örök körforgásában élő embernek a megpróbáltatások ellenére tennie kell a dolgát. Az állandó anyagi nehézségek közepette elkészült filmet a Nemzeti Filmbizottság – a filmszakma számos képviselőjének fanyalgása ellenére – benevezi az 1942-es Velencei Filmfesztiválra, ahol kitörő lelkesedéssel fogadják.
A születő neorealizmus elméletírói és majdani alkotói egyenesen saját elképzeléseik megvalósulását látják benne: forrása magas színvonalú irodalom, hősei egyszerű, hús-vér emberek, nem modoros sztárok, hanem ismeretlen fiatal színészek és amatőrök megformálásában; a párbeszédek életszerűek, a rendező a műtermek hamis világából a való életbe viszi ki a kameráját, a természet, a környezet szerves része a filmnek, amely valódi emberi sorsokat ábrázol a filmművészet specifikus eszközeivel, tudatosan megkomponált képekkel. Morális állásfoglalása, szociális érzékenysége, humanizmusa és a nemzetit egyetemessé tágító szemléletmódja is egyik példaképükké avatja a fiatal rendezőt. A film méltán nyeri el a fesztivál művészeti fődíját. A külföldi siker ellenére itthon sokan támadják Szőtsöt, a háború pedig mind az olaszországi ajánlatokat, mind itthoni tervei megvalósítását lehetetlenné teszi. (Egyetlen rövidfilm készül el 1943-ban, a Kodály Zoltán feldolgozta székely népballada, a Kádár Kata filmváltozata.)
1945 áprilisában saját költségén jelenteti meg a Röpirat a magyar filmművészet ügyében című, a háború utáni magyar filmgyártás minden részletére kiterjedő reformtervét, amely ma is érvényes és aktuális elképzeléseket tartalmaz. A hivatalos szakmai szervek azonban szinte egyáltalán nem vesznek tudomást a tervezetről. Szőtsnek (Magyarországon és Erdélyben egyaránt) koholt politikai vádakkal szemben kell védekeznie. És miközben az olasz neorealizmus megkezdi diadalútját a világon, az Emberek a havasont – többek között, mert fasisztának bélyegzett író művéből készült, mert Mussolini Itáliájában kapott díjat – csaknem megsemmisítik. Sorra meghiúsulnak a román-magyar megbékélés elősegítésére hivatott, nagyszabású tervei is (film Bartók román-magyar népdalgyűjtő körútjáról, Sadoveanu Baltájából stb.). Ugyancsak hányatott második – és egyben utolsó – játékfilmje, a Móra Ferenc regényéből 1948-ban készült Ének a búzamezőkről sorsa is. Az 1943-ban pacifizmusa és egyik fontos motívuma, az orosz és a magyar paraszt kézfogása miatt egyszer már elutasított forgatókönyvet Szőts 1947-ben újra előveszi. A kézfogást azonban a kötelező orosz-magyar testvériség korában is kioperáltatják vele. Az indoklás: „Hiába szimpatikus, hiába emberi, viszonya van egy magyar hadifogolynak a feleségével” –, amire a szovjet csapatok bevonulásakor történt tragédiák után jobb nem emlékeztetni. Szőts végre dolgozni akar, kihagyja hát az epizódot, mert úgy gondolja, a regény humanizmusa és pacifizmusa, a parasztok földszeretete és élni akarása, a hadifogságban sínylődő vagy onnan hazatért katonák tragikus sorsa soha nem volt olyan aktuális, mint 1947-ben. A film – az Emberek a havasonhoz hasonlóan – máig érvényes módon szól a 20. századi ember meghasonlottságának gyökereiről: az annak következtében kialakult állapotról, hogy a hagyományos erkölcsi normák az egyszerű emberek számára nem nyújtottak többé megfelelő kapaszkodót az újfajta konfliktusok kezeléséhez. Az erkölcsi normákat azonban nem lehet büntetlenül áthágni. Ezért Szőts az Emberek a havasonban a jogos fájdalom, az Ének a búzamezőkrőlben pedig a háború okozta kényszerhelyzet ellenére sem oldozza fel Csutak Gergelyt a gyilkosság bűne, Ferencet pedig a lelkiismeret terhei alól.
A művészi invenciókban gazdag, mély emberséggel átitatott Ének a búzamezőkrőlt maga Rákosi Mátyás tiltatta be: már az első kockáknál, a búzaszentelési körmenetnél elhagyta a vetítőt. A film valamennyi kópiáját lefoglalták, és néhány vetítéstől eltekintve hosszú évtizedekre páncélszekrénybe zárták. 1948 és 1953 között a filmet a legfőbb propagandaeszköznek tekintő sztálinista diktatúra éveiben, a bármifajta megalkuvásra képtelen rendező számára a kényszerű semmittevés vagy a megalázó kenyérkereső tevékenységek korszaka következett: fényképezőgépeket árult, esküvői fényképeket retusált, iskolai csoportképeket és igazolványképeket csinált. Végül „a szellemi élet önkéntes emigránsai vagy kiszorított tehetségei” (mint Lajtha László, Tamási Áron, Muharay Elemér, Domokos Pál Péter és mások) mellett ő is a Népművészeti Intézetben talált menedéket, ahol számos néprajzi filmet készített. 1954-55-ben, a politikai olvadás idején, végre lehetőség nyílt régi, Bölcsőtől a koporsóig című, a magyar népi ünnepeket és szokásokat (még végleges eltűnésük előtt) megörökítő terve benyújtására. Ám „a múltat ragyogó jövőnknél szebbnek mutató” tervből csak egy töredék valósulhatott meg: a Hollókő egy napját rögzítő, ma már kivételes dokumentumértékű Kövek, várak, emberek. Utolsó magyarországi filmje, a Jókai Mór megható karácsonyi novellájából készült Melyiket a kilenc közül? forgatását 1956. október 23-án kezdte el, de a történelem ismét közbeszólt. Szőtsöt beválasztották a filmgyár munkástanácsának háromtagú direktóriumába. A filmet csak 1957 januárjában fejezhette be, majd saját költségén elkísérte a Velencei Filmfesztiválra, ahonnan nem tért vissza Magyarországra.
Ausztriában telepedett le, ahol – némi kárpótlásként az itthoni mellőzésekért – osztrák és külföldi hallgatókat tanított a bécsi Filmfőiskolán. Ám a hatvanas évek elején Ausztriában született legnagyobb tervét, a föld szegényeivel való mély együttérzés ihlette Éhséget a gazdag és szabad nyugaton sem tudta megvalósítani. A forgatókönyv elkészült, de a világjobbító eszmék csak elvi támogatásra találtak – és bizonyára így lenne ez ma is. A fájdalmas kudarc után „céhbeli kézművesek pontosságával, félamatőr módszerekkel, jóformán egyszemélyes produkcióban (forgatókönyv, rendezés, gyártás)” készítette főleg történelmi és művészeti tárgyú filmjeit. (A Hallstadti ballada az élet és a halál misztériumának, a múlandóság fölött győzedelmeskedő szépségnek a látlelete, az érzékeny, modern szemléletű Gustav Klimt- és Egon Schiele-portrék pedig a szomorú nosztalgiát tükrözik, amellyel a már meghasonlott világban élő egyén tekint a reményvesztettség állapotában a szépségbe menekülő művészet utolsó harmonikus pillanatára.)
Noha Szőts István historikus látásmódja valamennyi filmjében érvényesült, kifejezetten történelmi tárgyú tervei közül egy sem valósult meg, talán mert a magyar történelem legfájóbb, legtraumatikusabb, máig amnéziásan kezelt csomópontjai, Erdély és 1848-49 köré csoportosultak (Havasok asszonya, Az aradi 13, G. B. L. – Gróf Batthyány Lajos főbenjáró pere és vértanúsága). Szőts István meg volt győződve arról, hogy a magyar történelem azért ismétli lidércesen önmagát, mert a nemzet az eseményekből nem vonta le a szükséges következtetéseket, az értékek nem kerültek a helyükre, hanem mindig a napi politikai érdekeknek rendelődtek alá. Azért jelképes és tragikus Varga Katalin, a román bányászok jogaiért harcoló magyar nemesasszony sorsa, mert 1848-ban a Bécs által egymásnak ugrasztott magyarok és románok egyaránt bűnbaknak nyilvánították. Hiába kiáltotta kétségbeesetten az esztelen gyilkolás közepette, hogy „Vér nem mossa le a vért”, senki nem hallgatott rá. Hasonlóan jelképes és tragikus Batthyány Lajos sorsa is, aki a radikális magyarok és a Kamarilla kettős malomköve között őrlődve próbálta a törvényesség útján tartani az országot. Az is lényeges, hogy Szőts épp egy császárhű katonával mondatja ki, hogy az aradi tábornokok nem hazaárulók, hisz Habsburg István magyar nádor parancsainak engedelmeskedve harcoltak Jellasics ellen. Konrád ezredes annak is szemtanúja volt, hogyan gyilkolták Nagyenyeden és Zentán az oláh és rác nemzetiségek – divide et impera – a magyarokat. Mert a mindenkori hatalom a magyar-román konfliktust vagy uszításra használja föl, vagy besöpri a szőnyeg alá. Pedig a megoldás – legalábbis az olyan idealista művészek és gondolkodók szerint, mint amilyen Szőts István (vagy Bibó István) – nagyon egyszerű lenne: „Kölcsönösen revízió alá kellene venni és objektíven korrigálni egymás elfogult történelemszemléletét... A Hunyadi-dinasztia román származásáról és tündöklő magyarságáról románoknak és magyaroknak egyaránt többet kellene tudniuk. Eltussolás és szégyenkezés helyett büszkén kellene vállalni azt...”.
