Rendezőportrék: Sára Sándor Rendezőportrék: Sára Sándor

Varietas delectat

Rendezőportrék: Sára Sándor

Kísérleti etűdtől a lírai szociográfiáig, látványos történelmi kalandfilmtől a beszélő fejes riportdokumentumig nemcsak képileg, gondolatilag is sok minden egymás mellé kerül Sára Sándor életművében.

Alkalmazkodva komponálni

A Feldobott kő című film végén a főszereplő vonaton utazik hazafelé, előtte egy befőttesüvegben lebegnek-kavarognak az elmúlt hetek történetének emlékképei: az általa készített fotók. Sára Sándornak jókora befőttesüvegre volna szüksége ahhoz, hogy lassan félévszázados pályafutásának filmkockáit egybegyűjtse – beleértve az idézett, képileg rendkívül kifejező felvételt az operatőrként is jegyzett első játékfilmjéből. Sőt jobban járna több üveggel, hiszen az életmű nemcsak hatalmas, változatos is. Egyikben az operatőr, másikban a rendező munkássága kaphatna helyet, ám még ez is túlságosan áttekinthetetlen anyag; nyitnunk kellene egy üveget a rövid-, a dokumentum- és a játékfilm-rendezőnek – de az operatőri életmű is nehezen kezelhető, hiszen ahány rendezőpartner, annyi képi stílus, Gaál Istvántól Kósa Ferencen, Ranódy Lászlón, Huszárik Zoltánon át Szabó Istvánig. Mintha az operatőri alkalmazkodó képesség, a saját művészi elképzeléseket a rendezői szándékkal és a forgatási körülményekkel együttműködve megvalósító hozzáállás – ahogy a fotósnak az adott környezet elrendezésével, illetve a kép tárgyához alkalmazkodva kell komponálnia – tükröződne a rendező munkásságán.

A szellemi – konkrétabban történelmi és politikai – kihívások iránti formai-stiláris érzékenység Sára rendezéseit szinte odaláncolja a magyar filmtörténeti folyamatokhoz. Az utóbbi években forgatott munkái kivételével talán nincs két egymáshoz stílusában hasonló játékfilmje – miközben ezek a filmek pontosan illeszkednek az adott korszak törekvéseihez (s ugyanez mondható el filmtörténeti szempontból a dokumentumfilmes korszakáról is). Sára rendezői és operatőri életműve nem stiláris egységével tűnik ki, hanem formatörténeti érzékenységével; filmjeit végignézve elsősorban nem egy alkotói karakter egyedi, összetéveszthetetlen vonásai, hanem a magyar filmtörténet változatos domborzati viszonyai rajzolódnak elénk.

„Így jöttem”

A nyitottság és a többféle szemléletmód összeegyeztetésének igénye már az első rövidfilmjeiben megmutatkozott. A Virágát a napnak költői-formai kísérlet, de a képi megvalósítás szempontjából annak tekinthető a történelmi témájú Pro patria is. A tárgy és a formai megvalósítás közötti feszültség még erőteljesebb a Cigányok és a Vízkereszt című rövidfilmekben. Mindkettő a hatvanas évek égető és többé-kevésbé tabutémáját dolgozza fel (évekkel azok „divattá” válása előtt): a cigányság életkörülményeit és a tanyasi emberek világát. De a szociológiai tematika – miközben nem vész el a képek döbbenetes és drámai dokumentumereje – a társadalmi analízisből a képi költészet felé mozdul.

A Cigányok jelenetei közé applikált szociofotókról ránk tekintő arcok mintegy a mozgókép által élik tovább sorsukat a putrikban, iskolákban, orvosi rendelőkben vagy az országút szélén. Az érzékeny, egyúttal a rendező-operatőr fotózáshoz való gyakorlati és szemléletmódbeli vonzódását jelző megoldás, az álló és mozgóképek egymásba játszása mintegy animálja, átlelkesíti a cigányság környezetét, s onnan, ahol az objektív csak élhetetlen körülményeket tár fel, élő tekintetek néznek vissza ránk. A Vízkeresztben már dramaturgiai eszközök mozdítják meg a holtnak hitt tanyasi világ körül az eseményeket: országjáró színtársulat érkezik a faluközpontba. Művészetet hoznak – miközben a művészet, a szépség ott van, csak észre kell venni, és meg kell mutatni. Ahogy Sára Sándor teszi a szavakkal nehezen visszaadható, költői gazdagságú záróképen: korcsolyázó gyerekek kabátszárnyukat kitárva siklanak-vitorláznak a jégen; „a bogarak, a gyerekek / kipörögnek a napvilágra”…

Ezek a rövidfilmek a Balázs Béla Stúdióban, illetve a Stúdió útkereső-kísérletező szellemében készültek, amelynek Sára az egyik alapító tagja volt. Pályatársaihoz hasonlóan aztán ő is nagyjátékfilmhez jutott, előbb operatőrként Gaál István, majd Kósa Ferenc oldalán. A Sodrásban vagy a Tízezer nap esetében több is volt a szerepe, mint pusztán a képekért felelős munkatársé, amelyet első önálló rendezése, a Feldobott kő is bizonyít. Az 1968-ban forgatott film képileg a környezet, a táj nyújtotta lehetőségek expresszív kiaknázását folytatja, tematikusan pedig a hatvanas években indult új hullámos generáció jellegzetes „így jöttem”-filmjeinek erőteljes záró darabja. A fiatal figuránsban, aki, miután nyári munkája során megismerte a szocialista elmélet és az évszázados hagyományok gyakorlata között feszülő ellentmondást, s ezt a tapasztalatát később filmrendezőként próbálja megosztani az emberekkel, nem nehéz az alkotóra ismerni. A Feldobott kő tehát erőteljesen kötődik a magyar filmművészet tágabb és szűkebb hagyományához, ahogy kötődik Sára korábbi rövidfilmjeihez – gondoljunk a Cigányok világát idéző, megalázó hajnyírási jelenetre – és akkori operatőri munkáihoz is.

Mozi és Mondanivaló

Ezt követően azonban robbanásszerűen ágazik szerteszét a rendezői-operatőri stílus: mintha nem is ugyanaz az ember fényképezné a Szindbád szecessziós eleganciájú, az Ítélet balladisztikus súlyú, a Tűzoltó utca 25. szürrealisztikus-onirikus képeit. S mintha nem ugyanaz a rendező forgatná a következő játékfilmet, a hetvenes évek elején néhány próbálkozás után hamvába holt groteszk-szatirikus parabolák sorába tartozó Holnap lesz fácánt sem. A Páskándi Géza forgatókönyvírói közreműködésével készült társadalmi szatíra nem sok kétséget hagy a felől, hogy a lakatlan szigetre gyülekező nyaralók szabad életét megrendszabályozó „társadalmi vezető” karakterét miféle modell alapján formálták meg az alkotók. A „segítőkész”, „jót akaró” paternalista minidiktátor áldásos tevékenysége során szó szerint elpusztul a földi paradicsom – ezt a szatíra műfajához mérten is éles befejezést végképp nem nézte jó szemmel a cenzúra. Csakhogy abban az évben volt egy másik „problémás” film is, Gazdag Gyula Bástyasétány 74. című „termelési” operettje, s egyszerre két film betiltása azért sok lett volna a magát liberálisnak beállító kultúrpolitika számára. Gazdag veszített, a Holnap lesz fácán szabad utat kapott, Sárának azonban elment a kedve a műfajtól.

A következő film ismét jókora váltás, ha nem is független a hetvenes évek végén jelentkező törekvéstől, amely megpróbálta visszahódítani a magyar film drámaian fogyatkozó közönségét. A szubjektív hangütésű, személyes formavilágú „esztétizmus” után erősödött a klasszikus történetmondás, sőt egyenesen a műfajiság iránti igény, a dokumentarizmus hétköznapias szürkesége ellenhatásaként pedig a látványosság terén jelentkeztek fokozott elvárások. A piaci szempontok persze nem szorították ki a politikaiakat: a „társadalmi üzenet” ezekből a filmekből sem hiányozhatott. A fából vaskarika feladványt keveseknek sikerült megoldani, Sára Sándor a 80 huszárral közéjük tartozik. Klasszikus dramaturgiájú történelmi kalandfilmet látunk az 1848-ban a Kárpátokon emberpróbáló körülmények között átkelő, a magyar szabadságharc megsegítésére igyekvő katonákról. Harc az elemekkel – és a történelem külső erői által satuba fogottak harca a kötelességtudat és a lelkiismeret, a katonai eskü és a hazaszeretet, vagyis a magyar sors vissza-visszatérő, jelenig ható dilemmáival. A film egyszerre adózott a nagybetűs Mozi és a nagybetűs Mondanivaló előtt, ráadásul úgy, hogy egyik sem ment a másik rovására. Az a néhány huszár, aki átverekedte magát a hegyeken, a császáriak karjaiba rohant. Nem járt sokkal jobban Sára sem, aki, miután a hetvenes évek végére tető alá hozta nagyszabású vállalkozását, az anyagilag meglehetősen nehéz helyzetben tengődő magyar filmgyártással szembesült. A látványos történelmi filmekre nem volt pénz, amire a rendező – különösen, ha figyelembe vesszük másik szakmáját is – kihívóan dacos fordulattal reagált: ha nincs elegendő pénz a filmekre, akkor találjunk olyan formát, amely a lehető legkevesebbe kerül. Kell hozzá egy kamera és egy ember, akit leültetünk a kamera elé mesélni. S ha az illető fontos dolgokról beszél, a néző lelki szemei előtt úgyis megjelennek a felidézett történet képei. Az elhatározásból azonban nem valamiféle minimalista formai kísérlet született, hanem a nyolcvanas évek legnagyobb hatású dokumentumfilmes irányzata.

A közelmúltról

A szituációs dokumentumfilmek és a játékfilmes módszer felhasználásával készülő fikciós dokumentumfilmek kifulladása után, a nyolcvanas évektől ismét visszatért a vászonra a hagyományos dokumentumfilmes forma, annak is a legeszköztelenebb, „beszélő fejes”, riportfilmes változata. A látványbeli visszafogottságot a riportalanyok emlékei ellensúlyozták. Nem túlzás azt állítani, hogy ezekben a – Sára mellett Ember Judit, Schiffer Pál, a Gulyás-testvérek, a Gyarmathy Lívia–Böszörményi Géza és az Erdélyi János–Zsigmond Dezső alkotópáros által jegyzett – hosszú-dokumentumfilmekben nemcsak a magyar közelmúlt játékfilmek által nem érintett, hanem még a társadalomtudományok részéről is kényszerűen háttérbe szorított vakfoltjairól esett szó: az első világháborútól a kitelepítésen és 1956-on keresztül a Kádár-korszak tabutémáiig.

Sára dokumentumfilmjei a doni hadsereg pusztulásáról, a bukovinai székelyek, a beregszászi magyarok tragikus sorsáról vagy a magyar nők szovjetunióbeli szenvedéseiről kiemelkedő darabjai a széles közvélemény ismeretét bővítő, tudatát formáló, s ezzel szellemileg a rendszerváltást előkészítő és beteljesítő alkotásoknak. Sára esetében, aki kollégáinak többségével ellentétben a játékfilm, illetve az operatőri munka felől érkezett a múltfeltáró riport-dokumentumfilm készítéséhez, külö-nösen nagy lemondást – ugyanakkor különösen nagy nyereséget – jelentettek ezek a munkák. Mintha filmalkotóként még egyszer megszületett volna: nemcsak alapvetően másfajta szakmai elvárásokkal szembesült, hanem másmilyen alkotói státusba is került, hiszen filmjeit milliók látták a televízió képernyőjén (már amennyiben nem tiltották le őket, ahogy ez a Krónika esetében történt). A hosszúra nyúlt és az életműben magának főszerepet kivívó dokumentumfilmes kitérő természetesen nyomot hagyott a dokukkal párhuzamosan, illetve azóta készült játékfilmeken. Ez idáig a legutóbbi, A vád című filmje egyenesen a Magyar nők a Gulágon dokumentumanyagát ülteti át fikcióba, de a történelmi igazság (Könyörtelen idők; Vigyázók) vagy éppen a társadalmi igazságtalanság (Tüske a köröm alatt) kimondásának közvetlen, sokszor publicisztikus igényében is a dokumentumfilmek direktebb beszédmódja kísért.

Nem volna teljes ez a mégoly vázlatos pályakép sem, ha nem utalnék a sokszínű, váratlan stílus- és műfajváltásoktól sem mentes életmű legutóbbi, különös állomására: a televízió mindent elárasztó „rágógumiképeit” legszívesebben betiltó képalkotó művész hét éven át a Duna TV elnöke volt. Szakmai igényességét azonban ebben a pozícióban sem adta fel. 1999-ben az UNESCO a csatornának ítélte a „Világ legjobb kulturális televíziója” címet. A novemberben 70 éves Sára Sándor 2000 nyara óta vár arra, hogy megvalósíthassa újabb filmterveit, többek között az indiai-magyar származású festőnő, Amrita Sher-Gil életéről szólót.

Na de mi van akkor, ha megígérjük, hogy legfeljebb heti egy hírlevelet küldünk, és mindegyik hasznos lesz?

Na de mi van akkor, ha megígérjük, hogy legfeljebb heti egy hírlevelet küldünk, és mindegyik hasznos lesz?

Kapcsolódó filmek

  • Cigányok

    Fekete-fehér dokumentumfilm, rövidfilm, 17 perc, 1962

    Rendező: Sára Sándor

  • Szindbád

    Színes filmdráma, 90 perc, 1971

    Rendező: Huszárik Zoltán

  • 80 huszár

    Színes filmdráma, történelmi, 124 perc, 1978

    Rendező: Sára Sándor

  • Tűzoltó utca 25.

    Színes filmdráma, 97 perc, 1973

    Rendező: Szabó István

  • Sodrásban

    Fekete-fehér filmdráma, 90 perc, 1963

    Rendező: Gaál István

  • Tüske a köröm alatt

    Színes filmdráma, 91 perc, 1987

    Rendező: Sára Sándor

  • Feldobott kő

    Fekete-fehér filmdráma, 84 perc, 1968

    Rendező: Sára Sándor

  • Holnap lesz fácán

    Színes vígjáték, filmdráma, 77 perc, 1974

    Rendező: Sára Sándor

Friss film és sorozat

  • Fekete Párduc 2

    Színes fantasy, képregényfilm, 161 perc, 2022

    Rendező: Ryan Coogler

  • Azt mondta

    Színes filmdráma, történelmi, 129 perc, 2022

    Rendező: Maria Schrader

  • A döntés

    Színes dokumentumfilm, 79 perc, 2022

    Rendező: Vízkelety Márton, Ugrin Julianna

  • A Fabelman család

    Színes életrajzi, filmdráma, 151 perc, 2022

    Rendező: Steven Spielberg

  • Vérapó

    Színes akciófilm, thriller, vígjáték, 101 perc, 2022

    Rendező: Tommy Wirkola

Szavazó

Melyik a kedvenc életrajzi filmed a közelmúltból?

Szavazó

Melyik a kedvenc életrajzi filmed a közelmúltból?

Friss film és sorozat

  • Fekete Párduc 2

    Színes fantasy, képregényfilm, 161 perc, 2022

    Rendező: Ryan Coogler

  • Azt mondta

    Színes filmdráma, történelmi, 129 perc, 2022

    Rendező: Maria Schrader

  • A döntés

    Színes dokumentumfilm, 79 perc, 2022

    Rendező: Vízkelety Márton, Ugrin Julianna

  • A Fabelman család

    Színes életrajzi, filmdráma, 151 perc, 2022

    Rendező: Steven Spielberg

  • Vérapó

    Színes akciófilm, thriller, vígjáték, 101 perc, 2022

    Rendező: Tommy Wirkola