A kortárs társadalmi, politikai és kulturális szcéna alakulását az általános megosztottság, a legkülönfélébb válsághelyzetek jellemzik. A 2025-ös év Oscar-díjra jelölt rövidfilmjeinek készítői ezekre a turbulens állapotokra reagálnak kreatív meglátásaikkal, a korábbi bevett narratívákat felülíró nézeteikkel.

Élőszereplős filmek

A Lien

Az A Lien politikai drámájában a bürokrácia a főellenség, a valós élethelyzetek feszültségét pedig az akció-thrillereket idéző formanyelv érzékelteti. A Trump-adminisztráció migrációellenes politikájához igazodva a hatóságok különös határozottsággal és hatékonysággal lépnek fel a bevándorlókkal szemben. Még akkor is, ha azok rendelkeznek a megfelelő okmányokkal és legális eszközökkel próbálják átverekedni magukat a nehézkes és csapdákkal teli, hosszadalmas ügyintézési folyamat körmönfont útvesztőin. David és Sam Cutler-Kreutz rendezők alig negyedóra leforgása alatt képesek átélhetővé tenni az amerikai igazságszolgáltatási rendszer embertelenségét.

A film címe szójáték: eredetileg „zálogjogot”, egybeírva viszont „idegent” jelent. Hiszen Oscar Gomez annak ellenére idegen saját hazájában, hogy szinte egész életét itt élte le, amerikai nőt vett feleségül és már családot is alapítottak. Az ország ennek ellenére törvényesített jogot gyakorol a férfi sorsa felett, a letelepedési engedély megszerzéséhez szükséges interjúját kizárólag azért szervezik, hogy begyűjthessék és azonnali hatállyal deportálhassák, elszakítva feleségétől és kislányától. A hivatal labirintusszerű folyosóin kezdetét vevő üldözés zaklatott kézikamerás beállításokkal, egyre szűkülő, kis mélységélességű közelképekkel és gyorsuló ütemű vágásokkal teremt fullasztó légkört, míg Oscar kétségbeesett felesége számára Trump harsogja felemelőnek szánt elképzeléseit egy „kiválóbb” Amerikáról a váróterem televízióján keresztül.

Anuja

A kilencéves címszereplő mélyszegénységben él nála alig idősebb nővérével kettesben egy indiai nyomornegyedben. A kislány ígéretes matematikai tehetség, iskolába járás helyett mégis egész nap egy ruhagyárban kénytelen dolgozni a megélhetésért. Egy nap azonban vissza nem térő lehetőség adódik: egy tanár ösztöndíjat kínál neki egy jóhírű bentlakásos iskolába, ehhez mindössze egy felmérő tesztet kell megírnia és előteremtenie a pénzt a vizsgadíjra. Mindeközben a haszonleső gyártulajdonos is felfigyel a lány képességeire és jól kereső állást ajánl neki. Így Anuja olyan morális döntéssel kénytelen szembenézni, ami az egész életét meghatározza majd. Kitartson nővére mellett, örök nélkülözésre ítélve mindkettőjüket, vagy fossza meg testvérét a kitörés lehetőségétől és az esküvőjére spórolt pénzből teremtsen magának új egzisztenciát?

Az Anuja elkészítését egy utcakölyköket és gyerekmunkásokat támogató nonprofit szervezet finanszírozta, akik a főszerepet játszó Sajda Pathant is segítették. A stáblista alatti dokumentumfelvételek pedig azt mutatják be, ahogy a hasonló körülmények között élő gyerekek reagálnak a filmre. Hiszen elsősorban ők a célközönség. Ennek megfelelően az Anuja játékos kalanddramaturgiába bújtatott nevelődéstörténetként funkcionál, cselekménye népmesei hagyományokból táplálkozik, archetipikus karaktereket és konfliktushelyzeteket mutat be. Az autentikus közegábrázolást és a súlyos társadalmi témákat a klasszikus elbeszélésmód és a gyerekhősök gondtalan naivitása írja felül, míg a nyitott befejezés a gyerekközönségre bízza saját jövőjük kimenetelét.

I’m Not a Robot / Ik ben geen robot

A CAPTCHA betűszó egy automatikus informatikai tesztet jelöl, ami képes megkülönböztetni az emberi felhasználót a számítógéptől. A „rejtvény” segítségével képrészletek kijelölésén vagy egy négyzetbe kattintáson keresztül lehet bizonyítani az interneten, hogy nem robotok vagyunk, hanem valós emberi lények. Az I’m not a Robot hősnője, Lara azonban olyan sokszor rontja el a kísérletet, hogy lassan elbizonytalanodik saját identitásában. Bármilyen abszurd is a felvetés és eltúlzottan konkrétak az erre utaló jelek – például az ügyfélszolgálat reakciója, illetve a hibás teszteredmények utáni kérdőív konkrétumai –, a más körülmények között semmiségeknek tűnő hétköznapi furcsaságok és a kétségeket ébresztő apró félreértések miatt egyre inkább arra utal minden, hogy Lara valóban egy robot, aki maga előtt is tagadni igyekszik származását.

Victoria Warmerdam szürreális fekete komédiája nemcsak a mesterséges intelligencia mindennapokba beférkőzésétől való szorongásérzetet nagyítja fel, hanem a labilis azonosságtudatból fakadó problémákra és az (ön)elfogadás szükségességére is felhívja a figyelmet. Már a film tagadó szerkezetű címe is utal a cselekmény során kibontakozó személyiségkrízisre, Lara ráadásul zenei producer-dalszerző, tehát kreatív munkát végez, melynek autentikussága szintén vitathatóvá válik meghasonult énje tükrében, miközben a történet a pszichés elfojtások önképromboló hatását, valamint a külső elvárásoknak való megfelelési kényszer veszélyeit hangsúlyozza.

The Last Ranger

„Minden nap megölnek egy orrszarvút a szarváért” – hívja fel a figyelmet az illegális vadászatra épülő bűnszövetkezetek kiterjedt tevékenységére a The Last Ranger. A stáblista előtti inzertek tanúsága szerint csak az elmúlt évtizedben több, mint tízezer orrszarvú és ezer parkőr esett áldozatul. Cindy Lee filmje egy valós esetet dramatizál, amely során egy Thandi nevű fehér orrszarvú került az orvvadászok célkeresztjébe. A történet egy végtelenül lelkes és tettrekész kislány, Litha szemszögéből kerül elmesélésre, aki egy lelkiismeretes női parkőr, Khuselwa oldalán száll szembe a fekete kontinens élővilágát kihasználni szándékozó betolakodókkal. A szemben álló felek viszonyrendszerét azonban tovább bonyolítja, hogy Litha apja az orvvadászok mellé szegődve segít a rinocéroszok zsákmányul ejtésében.

A The Last Ranger klasszikus akciófilmes stílusának legnagyobb erénye az eset súlyának átélhetővé tételében rejlik, miközben nem romantizálja a látottakat vagy válik túlzottan szentimentálissá. A gyerekfőhős szerepeltetéséből fakadó naivitást a nélkülöző családjáról gondoskodni próbáló apa tragédiája árnyalja, aki elveivel szembemenve kénytelen kiárusítani saját büszkeségét és Afrika természeti kincseit. A szavanna autentikus életképei, valamint a táj festőiségét kiemelő drónfelvételek pedig a dinamikus akciók brutalitásával kontrasztot alkotva érzékeltetik a problémát övező etikai dilemma összetettségét.

The Man Who Could Not Remain Silent / Covjek koji nije mogao sutjeti

Nebojsa Slijepcevic forgatókönyvíró-rendező a boszniai háború alatt történt valós eseményeket megörökítő filmje különös kortárs aktualitással bíró egyetemes tanulságokat fogalmaz meg: a The Man Who Could Not Remain Silent a hatalommal való visszaélés elleni fellépés erkölcsi kötelességére hívja fel a figyelmet. A cannes-i filmfesztivál legjobb rövidfilmjének járó Arany Pálmát is elnyerő alkotás egy civileket szállító személyvonat megállításának körülményeire fókuszál. Az alig pár perc alatt lezajló eset során félkatonai erők vizsgálják át az utasokat etnikai tisztogatás céljából, a többszáz jelenlévő közül mégis kizárólag egyetlen férfi szólal fel a jogtalan elnyomással szemben, míg a többiek némán tűrik a megaláztatást és az igazságtalanságot.

A film idegőrlő atmoszféráját a kabinbelső fojtogató keskenysége, az ehhez igazodó képarány, valamint a túlsúlyban lévő arcközelik teremtik meg vizuálisan, miközben a katonák jelenlétében a vonatfülke mozgástere nemcsak fizikailag, hanem társadalmilag is beszűkülté válik. A látottakat azonban az a dramaturgiai csavar teszi igazán hatásossá, hogy az elbeszélés középpontjában nem a társai mellett kiálló hős, hanem az ő egyik meghunyászkodó kabintársa áll. Az azonosulási pontként kijelölt passzív karakter a nézőkhöz hasonlóan lesz szemtanúja a körülötte zajló igazságtalanságoknak, cselekvésképtelenségéből fakadó bűntudata pedig a film után is az önvizsgálatra kényszerített közönséggel marad.

Dokumentumfilmek

Az egyetlen lány a zenekarban / The Only Girl in the Orchestra

A főként dokumentumfilmes producerként és stúdióvezetőként dolgozó Molly O'Brien alkotásának témája saját nagynénje, Orin O'Brien, aki nagybőgősként a New York-i Filharmonikusok első teljes munkaidős női tagja lett 1966-ban, Leonard Bernstein vezénylése alatt. Az egyetlen lány a zenekarban azonban nem szokványos feminista portréfilm. Már Orin szülei is híresek voltak: anyja, Marguerite számos filmben játszott, apja, George O'Brien pedig valódi sztárként tündökölt Hollywood aranykorában, többek között John Ford westernjeiek hőseként, de Murnau Oscar-díjas Virradatában szintén ő alakította a főszerepet. Az ismertséggel járó hektikus életforma pedig Orin későbbi életét is meghatározta. A lány hangszerválasztását például pont az befolyásolta, hogy másokat támogatva, velük együtt játszhasson, miközben ő maga a háttérben marad.

A nagybőgősök nem kapnak saját szólókat, Orin egyedüli lányként a zenekarban akarata ellenére mégis reflektorfénybe került, ahogy a róla szóló film ugyancsak példaértékű női ikonként kívánja őt láttatni. Pedig az emancipációs szellemiség csupán beárnyékolja a valódi teljesítményt és elfedi a független, dolgozó nő művészéletének kompromisszumait: miközben Orin a karrierjére koncentrált, nem volt ideje családot alapítani, gyerekek helyett mindössze diákjai vannak, házikedvencekként pedig „hangszereket tart”. Az egyetlen lány a zenekarbant a mindvégig stabilitásra vágyó Orin és az őt idealizáló rendező eltérő nézőpontjainak folyamatos ütköztetése emeli ki a hagyományos beszélőfejes-követő portréfilmek közül, miközben a konfliktusból összetett feminizmuskritika is kibontakozik ambivalens nőábrázolása által.

Death by Numbers

A Death by Numbers készítői egy halálos áldozatokkal járó iskolai lövöldözés történetét mesélik el, de a gyakori ábrázolásmóddal szakítva nem a tettes motivációit elemzik vagy az elkövetés mikéntjét taglalják, hanem az áldozatok emlékét hangsúlyozzák egy túlélő diáklány perspektívájának kiemelésén és személyes narrációján keresztül. Samantha Fuentes még tinédzser volt, amikor a szeme láttára veszítette el barátait és diáktársait, ennek következményei pedig jóval túlmutatnak a tényleges lövöldözésben szerzett fizikai sérüléseken: az eset után több érintett is öngyilkos lett, mivel nem tudtak megbirkózni a mentális megrázkódtatással. A traumafeldolgozás részeként ráadásul Samnek ismét szembe kell néznie támadójával bírósági tanúvallomása során.

A tárgyalótermi dráma ugyanakkor továbbra sem a vádlottat helyezi reflektorfénybe, a tömeggyilkosságot beismerő fiú arcát következetesen kitakarják az alkotók, így törölve el metaforikusan az általa képviselt gyűlöletet. Hiszen a film elsősorban a tragédiát követő kollektív gyógyulási folyamat bemutatására koncentrál. Az interjúk alatti arcközeli plánok a témát övező diskurzust helyezik előtérbe, Sam ugyanakkor gyakran jelenik meg önmagán túlmutató természeti erők környezetében – a tengerparton, egy erdőben vagy a sivatagban –, így a hatalmaknak kiszolgáltatott emberi helytállás és küzdelmek vizuálisan is kifejeződnek. A költői dokumentációval kiemelt tanulságok pedig különösen annak tükrében hatnak egyetemesnek, hogy a lövöldözés éppen egy holokauszt-kurzus alatt zajlott, melynek történelmi tapasztalatai az elnyomásról máig aktuálisak.

I am Ready, Warden

John Henry Ramirez saját bevallása szerint rossz ember volt és most halott. De vajon a világ jobb hely lett ettől? Az I am Ready, Warden klasszikus beszélőfejes dokumentumfilmként mutatja be egy halálos ítélet végrehajtásának történetét és az eset érintettjeinek személyes perspektíváit. Smriti Mundhra a St. Louis Superman miatti elismerése után másodjára érdemelte ki az Amerikai Filmakadémia Oscar-jelölését a rövid dokumentumfilmek kategóriájában. A rendező legújabb alkotása ráadásul a korábbihoz hasonlóan szintén a gyászfeldolgozás összetett problémáját járja körül. Ramirez tizenkilenc éves korában halálra késelt egy férfit, egy ártatlan családapát, majd Mexikóba menekült, ahol évekig tartó bujkálása alatt új életet kezdett és családot alapított, mígnem a hatóságok rátaláltak.

Ramirez ezt követően tizennégy évet töltött börtönben, javarészt magánzárkában várva a kivégzésére. Halála azonban egyre kevésbé tűnik kielégítő megoldásnak a történtekre. Aaron Castro, az egykori áldozat mostanra felnőtt fia, az esethez kijelölt ügyész, aki morális okokból próbálja megakadályozni az ítélet végrehajtását, és egy Ramirez keresztanyjává váló idős templomi önkéntesnő is a megszólalnak az ügyben, álláspontjukban pedig közös, hogy a korábbiakkal szemben mind egyre inkább ellenzik a végletes büntetést. A film legmegrázóbb pillanatai közé tartozik, ahogy Castro rádöbben, apja gyilkosának kivégzése valójában nem könnyíti a gyászát. Nem számít, Ramirez valójában megbánta-e a tettét, vagy megérdemli-e a büntetést, halála csak tovább komplikálja az ügyben érintettek életét.

Incident

A hatóságok szükségtelen brutalitása, a rendszerszintű rasszizmus, a sztereotípiákból fakadó hátrányos megkülönböztetés számos halálos kimenetelű esetet eredményeznek Amerikában. Az Incident kiindulópontja egy 2014-es túlkapás, amely során az intézkedő rendrőbiztos önvédelemre hivatkozva tizenhat golyóval terített le egy elmondása szerint késsel rárontó férfit. Beszámolója valóságtartalmát azonban némileg árnyalja, hogy ezek közül kilenc lövés a hátán(!) érte az áldozatot. A médiavisszhang hatására ugyanakkor új rendelkezés született, melynek értelmében a hasonlóan kétes körülmények elbírálása érdekében nyilvánosságra kell hozni az utcai térfigyelőkamerák releváns felvételeit. A film teljes egészében ilyen képanyagok és a rendőrök testkamera-videóinak felhasználásával rekreál egy hirtelen gyilkosságba torkolló hatósági intézkedést.

A film found footage-szerű technikájának köszönhetően a lehető legnagyobb fokú objektivitásra törekszik a valóság dokumentálása során, míg a történések értelmezéséhez elengedhetetlen kontextust a képen megjelenő, háttérinformációkat közlő tárgyilagos feliratok biztosítják. Csupán olyan megoldások stilizálják a látottakat, mint amikor az osztott képmezőn egyszerre több archív anyag párhuzamos megjelenése fokozza a káosz feszültségét. Így az események javarészt dramatizálatlan bemutatásából fakadó nyersessége miatt az alkotás leginkább egy bíróságon benyújtható bizonyítékként értelmezhető, hiszen a különböző perspektívák egyidejű felvázolása mellett elsősorban tényfeltáró jelleggel bír.

Instruments of a Beating Heart

Egy japán iskola elsőosztályos tanulói arra készülnek a tanév végéhez közeledve, hogy egy ünnepségen az Örömóda eljátszásával köszöntsék az őket követő új évfolyamot. Egy kislány, Ayame szintén részt szeretne venni a ceremónián, ugyanakkor gyakran nehezére esik felvenni a csoport által diktált tempót és hajlamos lemaradni társaitól. Az Instruments of a Beating Heart készítői az olyan kortárs európai iskolafilmek mintájára alakítják társadalmi metaforává az alapszituációt, mint többek között Az osztály, az Érettségi, A tanári szoba, vagy az Elfogy a levegő, de az ezekben látott kilátástalan válsághelyzetekhez képest a japán oktatási rendszer nemcsak egészséges közösségi felfogást képvisel, hanem az elvégzett munka örömére és a büszkeség kiérdemelésére is nevel.

Ayame első körben elbukik a meghallgatáson, mivel zavarba jön a közönség előtt, de nem adja fel – ahogy a tanárok is arra ösztönzik a diákokat, hogy merjenek újra az eléjük kerülő akadályoknak futni. A veszteség elfogadása az élet természetes velejárójává válik, ennek köszönhetően lehetséges a folyamatos előrejutás, hiszen a kudarcba temetkezés vagy az önsajnálat – a hasonló európai példák alapján – csak hosszútávon fenntarthatatlan állapotokat eredményez. Az Instruments of a Beating Heart diákjai saját fejlődésükkel az egész közösséget építik, ahogy arra a film címe is utal: az osztály vagy a társadalom résztvevői mind ugyanannak a kollektív szívverésnek az ütemét játszák. Ha valaki lemarad, hátrányos helyzetbe kerül, ez pedig a teljes csapat életét nehezíti, így a többiek együttes érdeke a gyengébbek támogatása.

Animációs filmek

Beautiful Men

Három kopasz testvér Isztambulba utazik hajbeültetésre, a kezelés előtti napon azonban kiderül, hogy már csak egyikük számára van szabad időpont. A Beautiful Men keserédes férfimelodrámájának főhősei egzisztenciális szorongásukat próbálják elfojtani a külső tökéletesség hajszolásán keresztül, miközben eltemetett bizonytalanságaik fokozatosan a felszínre törnek. A film fanyar humorral karikírozza ki a társadalmi elvárásokból születő maszkulinitás mítoszát. Nicolas Keppens alkotása John Cassavetes klasszikusa, a Férjek és Charlie Kaufman szintén stop-motion technikával készült animációja, az Anomalisa mintájára tárja fel a magukba zárkózó férfi lelkek rejtelmeit és kiszolgáltatottságát.

A karakterek azt gondolják, kopaszságuk gátolja őket a boldogság elérésében, pedig gátlásaik belülről fakadnak. Hősei összetett érzéseinek ambivalenciáihoz hasonlóan ráadásul a Beautiful Men úgy képes pátoszos lenni, hogy közben szenvedélytelen. A mindent belengő, extrém sűrű köd nemcsak az elveszettség állapotát fokozza, hanem már-már földöntúli, magasztos vizuális hatást is kelt, a film stílusa ennek ellenére a hétköznapi realitás megteremtésére törekszik részletgazdag díszleteivel és valósághű bábjaival. A pszichológiai mélységek bemutatásának igénye a fizikai külsőségek előtérbe helyezésével kerül kontrasztba: az intimitás egyszerre érvényesül az atmoszféra meghittségében és a kendőzetlen férfimeztelenségben, de a testvérek testi és lelki értelemben is egy obszcén firkákkal tarkított nyilvános mosdóban kerülnek a legközelebb egymáshoz.

Yuck! / Beurk!

A csók olyan kapcsolat két ember között, amely során nemcsak a testük, hanem a lelkük is összeér, a Yuck! víziparkban futkározó gyerekszereplői számára azonban csak egy érthetetlen, „undi” szokás, amin jókat lehet röhögcsélni, amikor a felnőttek csinálják. Pedig valójában a kis Léo szintén puszizkodni szeretne a számára kedves Lucie-vel, hogy kifejezhesse érzéseit iránta. Az üdülőhelyen játszadozó többi pajtásuk azonban éretlen gúnyolódásba kezd, amivel idejekorán ellehetetlenítik az éppen bimbózó kapcsolatot. Hiszen a csók hiánya éppen olyan nyomatékos és meghatározó lehet, mint a jelenléte, az ajkak összeérésének megannyi történetsémában jut kiemelt dramaturgiai funkció.

A Yuck! egy első csók pironkodó felnövésnarratívája, miközben Loïc Espuche forgatókönyvíró-rendező a mindenkori párkapcsolatokat ellehetetlenítő külső erők feltérképezésére is vállalkozik. A film leskelődő gyerekszereplői a filmnézők voyeurisztikus helyzetével azonosulnak, passzív szemlélőkként figyelik meg, ahogy fiatal és idős párok, házastársak és friss szerelmesek csókolóznak, de időnként azzal szembesülnek, hogy a meg nem értés és a társadalmi előítéletek a szerelmesek közé állnak. Az emberek szája csupán az éjszaka leple alatt ragyoghat fel következmények nélkül, így érzékeltetve a bennük rejlő korlátlan szeretetet. A Yuck! élénk, gyakran rózsaszínbe hajló színskálája, gyermekrajzszerű animációja és felszíni naivitása azt hangsúlyozza, hogy gyakran a felnőtt problémák is egyszerűen megoldhatóak, ha ifjonti szemmel tekintünk rájuk.

In the Shadow of the Cypress

Hossein Molayemi és Shirin Sohani rendezők rövidfilmje dialógus nélkül beszél a poszttraumás stressz szindróma családi kapcsolatokra gyakorolt hatásáról. Az In the Shadow of the Cypress hagyományos rajzanimációjának az allegorikus elbeszélésmód ad érzelmi mélységet. A történet egy izolált modellszituációt vázol fel, melyben egy múltbeli megrázkódtatásai feldolgozásával küzdő apa igyekszik megbirkózni lánya segítségével az őket szétválasztó mentális kihívásokkal egy lakatlan szigeten. Az idősebb férfi ugyanis a legapróbb benyomások hatására képes kizökkenni a mindennapok nyugalmából, ilyenkor pedig nemcsak önmagának árt, hanem szeretteit is kétségek közé sodorja.

A probléma idővel egy partra vetett bálna metaforikus képében testesül meg: ahogy a hatalmas állat tehetetlenségében kiszolgáltatottá válik az elemeknek, úgy gyűrik maguk alá saját démonai az egykori kapitányt. Apa és lánya kezdetben közösen próbálják visszasegíteni a tengerbe a bálnát, kudarcaik azonban csak tovább mélyítik a köztük tátongó érzelmi szakadékot. A lány minden eszközzel igyekszik óvni a napon ragadt cetet, gondoskodása azonban mindaddig hiábavalónak tűnik, amíg apja egy közeli hajóroncsra menekül a terhek elől, ahol egykori háborús élményei elevenednek fel érzékletes absztrakciós montázsokon keresztül. A ’90-es éveket idéző minimalista animációs technikák, a tikkasztó légkört teremtő pasztellszínek, valamint az erőteljes drámai aláfestő zene a múltba temetkezés formai kifejezésén túl az ezzel járó távolságtartást és a jelen elveszettségét hangsúlyozzák.

Magic Candies

Daisuke Nishio számos nagysikerű animén dolgozott karrierje során – többek között a Dragon Ball Z sorozat is hozzá kötődik –, korábbi munkáinak harsány kifejezőstílusa, karakterei végletekig fokozott gesztusai, illetve a különböző átalakulások tematizálásai ugyanakkor a Magic Candies formavilágát is meghatározzák. Pedig az animéiről híres Toei Animation stúdiónál készült produkció bábfilmes benyomást keltő számítógépanimációval valósult meg. Így a film a különböző technikák esztétikáit vegyítve válik realisztikusan anyagszerűvé, miközben erőteljes stilizációkkal él, épp ahogy a gyermekmagányra és a fiatalkori útmutatáskeresésre koncentráló földhözragadt konfliktust teszi metaforikusan varázslatossá a fantasztikus elemekben gazdag cselekmény.

A Pek Hina gyermekkönyvéből adaptált történet főhőse Dong-Dong, egy barátokra vágyó kisfiú, aki egy nap olyan varázscukorkákat vásárol, melyek elfogyasztása segítségével képes megszólaltatni az azokhoz színben passzoló, korábban kommunikációképtelen tárgyakat, állatokat és embereket, vagy idővel akár önmagát. A Magic Candiesben tapasztalt metamorfózisok nemcsak az animációs kifejezőformában rejlő történetmesélő lehetőségeket emelik ki, hanem a dolgok és személyek folyamatosan formálódó identitását is képesek megjeleníteni, felhívva a figyelmet azokra a változékony perspektívákra, amelyeken keresztül a világot szemléljük, különösen a gyerekkor meghatározó életszakaszában.

Wander to Wonder

Nina Gantz élőszereplős-stop-motion animációs hibridjének posztapokaliptikus története a Brigsby mackó koncepciójának szellemi örököse: a Wander to Wonder egy egykori gyerekeknek készült televíziós program főszereplő bábjainak horrorisztikus utóéletén keresztül vázolja fel a kultúra halála után az emberiségre váró kétségbeejtő jövőt. A filmbéli sorozat házigazdájának és kreátorának hirtelen halálát követően ugyanis a három, hüvelyknyi méretű karakter, Mary, Billybud és Fumbleton magára marad az üres lakásban, ahol a túlélésért kénytelenek küzdeni. A világvége-hangulatot az eredeti – leginkább a Teletabikra hajazó – show gyermekded epizódjainak bevágásai teszik még érzékletesebbé. Hiszen az önfeledt múlt még ott él a szereplők emlékeiben, de már kétségbeesett próbálkozásaik ellenére sem képesek újraalkotni a korábbi gondtalan állapotokat.

A bábok vidám, szőrös meselényeket ábrázoló jelmezeiket fokozatosan levetve megtört kisemberekként jelennek meg, a posztapokaliptikus állapotokat idéző atmoszférát pedig a műsorkészítő szoba közepén elterülő holttestének képmezőbe benyúló lábfeje és a körülötte hemzsegő legyek határozzák meg. Az időről-időre még ismét üzembe helyezett kamera a társadalmi etikettre nevelő narratívák helyett már csupán a pusztulást dokumentálja, felvételei a teljes kulturális összeomlást örökítik meg. Miközben a derűs díszletek a történelem előtti idők ősi színterévé válnak, az ártalmatlan főhősökből is egyre inkább vész ki az emberség, ahogy a körülményekhez igazodva kíméletlen ösztönlényekké züllenek.