Érdemes-e közzétenni egy film rendezői változatát, ha a vágott verzió már – többek között – nyert egy Oscar-díjat? Hordozhat-e lényeges tartalmat az az ötvenegy perc, ami korábban a vágóolló áldozatául esett? A Cinema Paradiso esetében – legalábbis a második kérdésre – igen a válasz. Tornatore lírai nosztalgiázása és tisztelgése a mozi előtt így érzékeny melodrámává vált.
Amikor a 90-es évek elején megnéztük Giuseppe Tornatore második nagyjátékfilmjét, a Cinema Paradisót, nemigen volt hiányérzetünk. A film megcsonkított, 123 perces nemzetközi változata nem volt torzó: nyolc különböző fesztiválon szerepelt és díjak sorát nyerte el a cannes-itól kezdve a Césarig és az Oscarig. Mára olyannyira kultikus darabbá vált, hogy a rajongók még a hibákat is kigyűjtötték belőle (például az anakronizmusokat, a film története szerint ugyanis az És Isten megteremté a nőt című 1956-os Brigitte Bardot-darabot már két évvel korábban levetítették, vagy 1954. április 1-je egy falinaptár lapján nem péntekre esett – ahogy a valóságban –, hanem csütörtökre).
Az új, 170 percesre bővített rendezői változat mégis egészen más megvilágításba (vagy fénytörésbe?) helyezi a művet. Nemcsak a tempó lesz lassabb és a film terjengősebb, de a cselekmény is drasztikusan megváltozik – alaposan összezavarva azokat, akik már kényelmesen beskatulyázták az olasz rendező korai művét a film hőskora előtt tisztelgő retro-darabok közé. A nosztalgiából így érzelmes melodráma, az elvesztett lehetőségből pedig elvett lehetőség lesz.
Első ránézésre, azaz körülbelül a kétharmadáig a film most is az, ami miatt régen megszerettük: egy középkorú, sikeres filmrendező lírai visszaemlékezése a mozi igézetében töltött gyermekkorára, fiatalkori barátjára és mentorára, a mozigépészre – röpke szerelmi epizóddal kiegészítve. Másfél évtizeddel ezelőtt nem tudtuk meg, mi történt végül a szerelem tárgyával, Elenával, de nem is volt érdekes. Hiszen a film a mozi elemi szeretetéről zengett dicshimnuszt egy szubjektív és miniatűr filmtörténeten keresztül. Megismerhettük kicsiben, milyen változásokon ment keresztül a film Chaplintől és Renoirtól kezdve a John Wayne-filmeken át Roger Vadimig és Antonioniig. A maga konkrétságában nézhettük meg, milyen volt, amikor még a filmszalag bármikor lángra kaphatott, majd micsoda nagy találmánynak számított az éghetetlen celluloid. A vásznon egy olyan korszak kelt életre, amikor a mozi még több volt, mint ma: társadalmi közeg, agóra, közösségi tér, ahol az emberek egymásra találhattak – testileg is. A filmszínházban szerelmek szövődtek, a fiatalok szeretkeztek, az anyák csecsemőt szoptattak, a maffiózók embert öltek, a nézők pedig tapsoltak és kiabáltak, vagy éppen együtt mondták a szöveget a színésszel, ha a film elnyerte tetszésüket. „Most mi lesz a faluval? Az emberek itt maradnak minden szórakozás nélkül!” – panaszolja Giancaldo plébánosa. És ebben, valamint az újjáépített mozi megszentelésének mozzanatában benne van (volt) minden, amiről a film mesélni akart.
Főhősünkkel, Totóval is a moziban történik meg minden fontos dolog. A Cinema Paradisóban tölti gyermek- és serdülőéveit. Itt figyeli megbűvölve a filmeket, itt köt egész életére kiható barátságot Alfredóval, a mozigépésszel (Philippe Noiret díjak sorát kiérdemlő alakítása), itt menti meg öreg barátja életét, ez lesz első munkahelye, itt szocializálódik, itt veszti el a szüzességét és a szerelmét is. Ide tér vissza a katonaságnál töltött hónapok után, és ezt hagyja ott, amikor Rómába költözik. És a kis falusi mozi ezzel szimbolikus helyszínné válik: egy legendás, de letűnt kor szimbóluma lesz, amit sosem lehet már visszahozni. „Nincs jövő. Csak a múlt van” – hangzik el a filmben. A kis vidéki mozinak a televízió és a videó korában csak a pusztulás lehet a sorsa. A film végén Alfredóval együtt ezt a kort is eltemetik. A felrobbantott mozit körbeállók pedig nemcsak az épület, hanem az idő elmúlásán is sajnálkoznak, és a visszahozhatatlan múltra emlékeznek.
Szép és szomorú befejezése volt a fenti jelenet a korábbi filmnek, most azonban kapunk egy utolsó utáni felvonást is, és ezzel – ahogy az eredeti címben szerepel – egy „nuovo” Cinema Paradisót láthatunk. Elena a korábbi változatban csak egy volt a kétdimenziós celluloidhősök közül. Figurája nem volt kidolgozva, és nem volt nagyobb hatással a filmrendezővé érett Totóra, mint a fiatalon végignézett sok mozidarab. (A fiú kameráján keresztül pillantja meg először a lányt, később is „házivetítője” magányában tud csak szerelmet vallani neki, pontosabban a vásznon szereplő képmásának.)
A rendezői változatban azonban központi szerepet kap a „boldogság vagy művészet” dilemmája, s így a film tragikus szerelmi történet lesz dramaturgiai „bravúrokkal”, minthogy a hazatérő férfi találkozik megöregedett fiatalkori szerelmével (korábban éppen az idős Elenát alakító – a Házibuliból, Claude Pinoteau, 1980 ismerős – Brigitte Fossey jeleneteit gyomlálták ki). Az érett férfikorában is társtalan, magányos rendező egész életére rányomta bélyegét Elena hiánya, akit most, hogy idős korában újra rátalált, megpróbál egy halva született ötlettel visszaszerezni. De – mint azt egy hozzánk közelebb álló rendező, Szabó István már kifejtette (Szerelmesfilm, 1970) – a múlt nem hozható vissza, az ifjúkori szerelem illúziójával le kell számolni. Elena pedig – a hosszas ábrázolás ellenére – sajnálatosan ebben a változatban sem válik hús-vér alakká. Megmarad múltbeli szellemképnek, Totó beteljesületlen vágyakozása így továbbra is rejtély marad a néző számára.
A Cinema elkészítésével többször érte plagizálás vádja Tornatorét, mivel művének több jelenete is Fellini 1973-as munkáját, az Amaracordot idézi. A szintén az emlékek mozaikjából összeálló darab csakugyan hasonló helyszínen, hasonló közegben és hasonló figurák közt játszódik – szintén egy gyerek szemszögét magáévá téve (a rendező egy későbbi munkáját, a Malénát, 2000 ugyancsak Fellini ihlette készült, vagy legalábbis a Cinemához hasonlóan számos utalást tartalmaz). A terjeszkedő szerelmi szállal felhígított Tornatore-opus azonban már egyre kevésbé emlékeztet az olasz mester filmjére. Így a rendező az utánzás vádja alól mentesülhet, filmje azonban sajnos a hátrányára változott. A szatirikus hangvétel helyett a szentimentálisat választotta, s ezzel nem mindig sikerült elkerülnie a szép helyett a szépelgés, a megható helyett pedig a giccs csapdáját. Tornatore műve minden ízében – a fényképezésben, a zenében, a filmtörténetet felölelő sztoriban, az ábrázolt érzelmekben – nagyratörő és nagyszabású, de a hozzátoldott részekkel egy kicsit bőbeszédű lett.
Az igazsághoz hozzátartozik, hogy a Cinemának létezik egy harmadik verziója is: ez az a 155 perces változat, amelyet az olasz nézők 1989-ben láthattak, és amit mi valószínűleg sosem nézhetünk meg. Pedig lehet, hogy újabb meglepetésekkel szolgálna, vagy az arany középút lehetne a két másik mű között. Mindenesetre a 170 percesre duzzasztott verzió legalább jó lehetőség: aki annak idején kihagyta a művet, most pótolhatja hiányosságát. Még akkor is, ha egy teljesen más filmet fog látni...
