Akinek hiányzott a Bohém rapszódiából az AIDS és az általa legérintettebb réteg valós ábrázolása… az itt megtalálja, egy hidegzuhannyal együtt. Fejes a nyolcvanas évek New York-i drag ballroom-kultúrába.

Talán egyáltalán nem meglepő, hogy a Pose-t megálmodó csapat ugyanazokat a kreatív zseniket jelenti, akik az American Horror Story-t és az American Crime Story-t ajándékozták a világnak: Ryan Murphy-t es Brad Falchukot. Mindhárom sorozat a maga módján olyan tabu-fákat ráz, amelyeken nagyon jól megérett már a szüretelnivaló. Ám hogy akarattal vezették-e fel ebben a kronológiai sorrendben a sorozatokat, lassan tárva ki az ajtót az elfogadás es a normalizálás felé, kérdés marad. Mindenesetre akinek hiányzott a Bohém rapszódiából az AIDS és az általa legérintettebb réteg valós ábrázolása… az itt megtalálja, egy hidegzuhannyal együtt.

Kezdetnek fontos tudni, hogy a Pose-ban rengeteget báloznak. E köré a jelenség köré épül minden, ez hajtja a főszereplőket és ez tartja össze a bemutatott társadalmi réteget. A bálozás szinte különálló, saját életet élő entitásként jelenik meg, ami mindent felülír, és fontosabb a mindennapi vitáknál és pitiáner akadályoknál. Jelenlegi formájukban az 1960-as évektől léteznek drag bálok, melegágyuk New York Harlem negyede, ahol az ott élő (leginkább színes bőrű) meleg, transzgender, transzvesztita lakosoknak szükségük volt egy olyan térre, ahol nem csak a mély nyomort tudták elfelejteni, hanem egy saját családi kört, védelmet és egy kirobbanóan színes világot hoztak létre. Biztonságban lehettek önmaguk, saját szabályaik alapján élhettek és a közösség védelmében elbújhattak az őket érő atrocitások elől.

Ennek fényében a Pose lehetne akár szerelmeslevél a Paris is Burning című dokumentumfilmnek, így a benne szereplő csodálatos, valós, ugyanakkor törékeny és a törés szélén álló lelkeknek: transzgender utcalányok, akik jönnek valahonnan, készülnek valahova, de legtöbb esetben nem érkeznek meg. Bálok, a vogue tánc AIDS-szel küszködő királya és a házak anyái és apái, akik királyi aurát varázsolnak maguk köré a legmegátalkodottabb és legragadósabb típusú nyomorban is. Ott a mélyben, ahol, ha nem hófehér a bőröd, a ciszneműtől eltérő a szexualitásod és még a város rossz felére is születtél, akkor sok esélyed nincs: vagy elpusztulsz, vagy kitalálsz magad köré egy elviselhető realitást, ahol valaki lehetsz és tisztelnek. Pontosan ennek a közepébe hajít könyörtelenül a Pose, így a néző gyakorlatilag hosszú epizódokon át csak zuhan, és egyre mélyebbre süllyedhet egy olyan világban, aminek létezéséről lehet, hogy még nem is hallott, mégis érezhetően befolyásolva vagyunk általa.

A karakterek drámai sokszínűsége és erősen emberszagú élete mellett sokan észre sem veszik talán a nyilvánvalót és a legfőbb okát annak, hogy ez a sorozat történelmet írt és fog írni a jövőben is: a karaktereket mind olyan színészek játsszák, akik az LMBT-csoport tagjai közé tartoznak, felvállaltan, a spektrum különböző pontjain elhelyezkedve. Ez lehet, hogy kívülről nem tűnik hatalmas dolognak, hiszen már volt rá eset (ámbár nem sok), hogy transzneműt játszó, való életben is transzneműként élő színész játszott hasonló szereposztásban, de sokkal gyakoribb, hogy ez egyáltalán nem így történik. Nem arról van szó, hogy ezt a szerepet ne játszhatná el egy olyan színész aki nem része az LMBT-mozgalomnak, de ideje volt nem teljesen kizárni őket a buliból – és ha belegondolunk, mégis ki adhatná át ezt a világot jobban, mint valaki, aki ebben él? Nem mellékes az a vonzat sem, hogy végre olyan „színű” egy sorozat teljes stábja, mint amit tükrözni szeretne a valóságból. A Pose nem lett fehérre mosva, itt az emberi szivárvány összes árnyalata megjelenik, ahogyan az egyébként Harlemre is teljesen igaz.

Persze, a témának olyan rétegei is vannak, amelyekre valószínűleg nincs rálátásom, hiszen nem élek benne és nem éltem át. Ezzel együtt is fontos lehet megnézni ezt a sorozatot, hiszen többet nyújt egy kevésbé ismeret ember csoport mindennapjainál. Érzékelteti ezt karaktereivel, cselekményével, ugyanakkor olyan, mint egy hatalmas rózsaszín ’80-as évekbeli rágógumi: autentikus a színvilág, a szleng, a zene, a hajköltemények, a ruházat és az életérzés. Egy olyan szeletet mutat be a ’80-as évekből, amikor súlyosan nyilvánvalóvá vált mindenki számára, hogy hatalmas a szakadék a szegények és a tehetősek között: a pénzhajhász New York fénykora ez, a kokain aranyévei, és az AIDS-szel való találkozás sokkja. Fehér férfiak és nők harca az anyagi javak és biztonság után, aztán ugyanezen személyek unalmas egzisztenciális krízisei kontrasztba kerülnek egy olyan ember sereg élni akarásával, akik nem voltak hajlandóak és mai napig nem hajlandóak megelégedni azzal, ami nekik volt dobva: ha valaki tudni szeretné, mit jelent az élni akarás az ember saját szabályai szerint, ez a sorozat tökéletes visszaigazolása a formulának.

A képi világ annyira gazdag, hogy a kapott élmény olyan, mint amikor valaki egy marék francia macaron-süteményt egyszerre kóstol meg. Minden szín és íz ugyanabban az időben robban, és szétválaszthatatlanná változik az édes a keserűtől. A grandiózus New York, mint kép, tökéletes háttért biztosít a csillámporos, glitteres, szilikonos buliknak, ugyanakkor a sorozat nem fél lebontani ezt a színkavalkádot a szegénység és a nyomor kopott, sivár falaira.

Karaktereink végre nem mókás háttérfiguraként jelennek meg, vagy jóakaratú, ámbár furcsa jelenségként, akik azért vannak jelen, hogy minél izgalmasabb formában mozduljon előre a cselekmény: Blanca (Mj Rodriguez), a titkon AIDS-szel élő, friss „drag anya” tanulóútja ez, akarata és élni vágyása vetekszik makacs eltökéltségével, azzal a vággyal hogy a fennmaradó idejében helyet csináljon magának és „népének” a világban. Szerencsére se ő, se más szereplő nincs egysíkúan jóként vagy rosszként ábrázolva, jó példa erre Angel (Indya Moore), aki egyben prosti és angyal, barát és szerető, menekülni vágyó és maradni akaró.

A sorozat legügyesebb választása talán az, hogy a bálozókkal párhuzamosan egy „normális” amerikai család élete és a jólétért való küzdelme is bemutatásra kerül. Persze a csavar a családapa szexuális kitekintgetéseibe van elrejtve, és a két történet Angel személyében találkozik, aki teljesen elvarázsolja a tévelygő férjet, Stant (Evan Peters). Ez olyan témákat dob fel, mint pl. a szexuális fluiditás, a frusztrált amerikai férfi archetípusa, valamint a drag prosti megmentő szerepe. Ezeken egyébként úgy siklik át a történet, hogy közben nem dob felénk hatalmas megoldásokat és válaszokat, nem bontja ki a gordiuszi csomót, a fókusz végig ezen a peremvilágban létező csoporton és mindennapi küzdelmeiken, vágyaikon marad. Biancával kelünk, Angellel alszunk, és együtt készülünk velük a bálokra. Normalizálódik a különleges.

Jelenleg nem ez az egyetlen elérhető, minőségi tartalom, ami kicsit lerántja a bársony függönyt erről a világról. A HBO létrehozott egy vadonatúj wigstock-dokumentumfilmet Wig címmel, ami nem más, mint a drag közösség fesztiválja és történelmük ünneplése. A Netlix is csendesen kidobott egy új Tales of the City-t is: ez egy '93-ban indított és párévente újraélesztett sorozat. Az 1993-as, 1998-as és 2001-es történetek érdekessége a laposan aranyos színészi játékon meg a butuska csavarokon túl a merészségében rejlik: abban, hogy mennyire vakmerően dolgozza fel az Armistead Maupin által papírra vetett, szexuálisan minden irányba kibontakozó szereplők mindennapjait.

Érdemes tehát beletekinteni a Pose-ba és más hasonló sorozatokba, filmekbe, mert egyáltalán nem leckét kívánnak szolgálni a „tudatlan”, kívülálló rétegnek. Sajátosságuk, hogy könnyed természetességgel dolgozzák fel a drag-történelmet és jelenlegi helyzetüket a társadalomban, és ez jóleső újdonság az olyan takargatós, rejtegetős, átsiklós attitűdhöz képest, amit pl. a Bohém rapszódia nyomott le a torkunkon.